Nyolcvan éve született meg a második bécsi döntés

Magyar örömmámor Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig

1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere-kastélyban a Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter által vezetett német–olasz döntőbizottság a magyar és a román küldöttség előtt kihirdette Magyarország legnagyobb mérvű határrevízióját, a második bécsi döntést. Melynek értelmében Magyarország több mint 43 ezer négyzetkilométernyi területtel és csaknem két és fél milliónyi lakossággal (1,3 millió magyar, 1,02 millió román, valamint 45 000 német polgárral) gyarapodott, s az anyaország kebelére visszatért a Partium, illetve Erdély északi része, valamint a Székelyföld. De mi minden előzte meg a döntés megszületését?

Az 1920-as trianoni békediktátumot követően Magyarország deklarált célja lett a mélységesen igazságtalan határok felülvizsgálata. A területi revízió elősegítése érdekében a külügyminisztérium sajtó- és propagandaosztálya brit és francia lapokat, újságrovatokat vásárolt fel, hogy Nagy-Britannia és Franciaország közvéleménye elé tárja Trianon ijesztő igazságtalanságát, s így hasson az adott országok politikai vezetésére is. Harold Harmsworth angol sajtómágnás, Rothermere lordja pedig teljes mellszélességgel Magyarország mellé állt, és az általa tulajdonolt Dayli Mail c. lap hasábjain 1927-től kezdődően sajtókampányt indított a békediktátum felülvizsgálata érdekében. Ugyanebben az esztendőben a magyar–olasz barátsági szerződéssel sikerült megszerezni egy nagyhatalom, az I. világháborúból győztesen kikerült, ám Dalmácia visszaszerzésének elmaradása miatt ugyancsak a versailles-i békerendszer felülvizsgálatában érdekelt Olaszország támogatását. Majd a szintén erre törekvő Harmadik Birodalom is támogatni kezdte a magyar revíziós törekvéseket Csehszlovákiával szemben. A nyugati hatalmak pedig – a hatékony propagandának köszönhetően – az 1930-as évek második felére belátták, hogy méltányos lenne egy részleges területi revízió Magyarország javára. Ezért, miután 1938 szeptemberében, a müncheni értekezleten beleegyeztek a Csehszlovákiához tartozó, de döntően németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz csatolásába, hallgatólagosan rábólintottak a német–olasz döntőbíráskodás mellett megszületett első bécsi döntésre is, mely Magyarországnak ítélte a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati határsávját, egy 86,5 százalékban magyarlakta területet, s a maradék kárpátaljai területek 1939. márciusi visszafoglalása ellen sem volt kifogásuk. És talán Erdély esetében is meg lehetett volna szerezni a pozitív hozzáállásukat egy részleges revízióhoz, ám közbejött az 1939. szeptember 1-jén kitört II. világháború, mely teljesen új helyzetet teremtett…

1940 nyarára Románia igen nehéz helyzetbe került. Az év májusában és júniusában Németország lerohanta nagyhatalmi szövetségesét, Franciaországot (ezt követően Románia a Harmadik Birodalomhoz kezdett közeledni), miközben Jugoszlávia kivételével mindegyik szomszédja területi igényekkel lépett fel vele szemben. Magyarország a Partium és Erdély minél nagyobb részét, Bulgária Dél-Dobrudzsát, a Szovjetunió pedig az I. világháború előtt a cári birodalomhoz tartozó Besszarábiát (ma: Moldávia) követelte vissza tőle, emellett a szovjetek az egykor Ausztria-Magyarország részét képező Észak-Bukovinára is igényt tartottak. A szovjetek június 26-án ultimátumot nyújtottak át Romániának, követelve, hogy 48 órán belül adja át a vitatott területeket, s a románok augusztus 28-án egy puskalövés nélkül át is adták azokat. A magyar külügyminisztérium pedig már ezt megelőzően intenzív diplomáciai tevékenységbe kezdett, hogy az addig Románia mellett álló és a magyar határrevíziót ellenző Németországot rávegye álláspontja megváltoztatására, miközben a teljes honvédséget mozgósították, mely július elején meg is kezdte a felvonulást a keleti határra. Románia ugyancsak elrendelte az általános mozgósítást, így már a levegőben lógott a háború, a Harmadik Birodalom azonban nem akarta, hogy két potenciális szövetségese katonai konfliktusba keveredjen egymással. Számára ugyanis egyaránt fontos volt Románia kőolaja (melyet Magyarországon keresztül szállítottak Németországba), valamint Magyarország hadiipari nyersanyagnak is számító bauxitja, illetve a magyar élelmiszerexport, másrészt pedig még inkább magához akarta vonzani a két országot, ezért Magyarországot visszafogottságra, Romániát pedig engedékenységre intette. Így augusztus 16-án Szörényvárott (románul: Turnu-Severinben) tárgyalóasztalhoz is ült a magyar és a román küldöttség. Magyarország maximális követelése az volt, hogy a Maros mentén húzzák meg az új határt, s természetesen a Székelyföld is térjen vissza az anyaországhoz. Ezzel szemben a román fél csak minimális területi revízióra, Szi­lágy, Szatmár és Arad megyék egy részének az átadására volt hajlandó, s lakosságcserével akarta összekapcsolni a határmódosítást, ám mindez természetesen elfogadhatatlan volt Magyarország számára, ezért a tárgyalások augusztus 24-én eredménytelenül értek véget. Úgy tűnt, mégis a fegyvereké lesz a szó.

A magyar vezérkar által kidolgozott hadműveleti terv szerint a fő csapást a Nagykároly és a Szamos között előrenyomuló I. magyar hadsereg mérte volna a románokra. A balszárnyon Kárpátaljáról lendült volna támadásba a III. magyar hadsereg, melynek egyesülnie kellett volna az I. hadsereggel, hogy együtt szabadítsák fel Dést, azután Kolozsvárt, majd a Székelyföldet. Míg a jobbszárnyon a II. magyar hadseregre várt az a feladat, hogy egyrészt kivédjen egy esetleges román ellentámadást, másrészt szabadítsa fel Nagyváradot. Már a támadás időpontját is kitűzték augusztus 28-a hajnalára, ám Románia német–olasz döntőbíráskodást kért, mely döntést az is motiválta, hogy egy bolgár támadástól is tartott. A magyar vezérkar pedig nem bízott teljesen a hadjárat sikerében, mivel a Trianonban leépítésre ítélt honvédség felfejlesztése még nem ért véget, ezért a döntőbíráskodás elfogadása mellett érvelt, amire végül a politikai vezetés is rábólintott. S tény, hogy a román hadsereg túlerőben volt, ám az is igaz, hogy katonái demoralizáltak voltak, így a honvédség nem lett volna esélytelen velük szemben. A háború mindenesetre elmaradt, a német–olasz döntőbizottság pedig meghúzta az új határvonalat. Magyarországhoz visszatért a Partium döntően magyarlakta északi része, Nagykárollyal, Nagyváraddal, Szatmárnémetivel, Nagyszalontával. Felszabadult Zilah, Dés, Kolozsvár, az akkor még színmagyar kalotaszegi falvak. Ismét Magyarországé lett Máramarossziget, Nagybánya, Beszterce, Szászrégen, a szinte teljesen magyarlakta Székelyföld s vele Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy. Ugyanakkor románok, illetve németek lakta területek is az új határon belülre kerültek, a mintegy 400 ezres dél-erdélyi magyarság pedig román uralom alatt maradt. A honvédség szeptember 5. és 13. között vonult be a visszatért területekre, ahol a magyar lakosság örömmámorban fogadta felszabadítóit, míg a románok otthonaikba húzódva gyászoltak, a németek pedig hol ellenszenvvel, hol rokonszenvvel tekintettek a bemasírozó csapatokra.

A II. világháború végén azonban Magyarország elvesztette a visszaszerzett országrészeket. És bár az 1947-es párizsi béketárgyalásokon a nyugati szövetségesek visszaadtak volna anyaországunknak egy 22 ezer négyzetkilométernyi területet, a tervet Sztálin megvétózta…

Lajos Mihály