Boldogulás szülőföldön (12. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy a megmaradásunk zálogai

Vajon földhözragadtnak tekinthető-e az a kárpátaljai, aki mindenképpen itthon, Kárpátalján képzeli el az életét, és ettől semmilyen körülmény nem tántoríthatja el? Mi miatt hálás mérhetetlenül Istennek egy fiatal lány azért, mert Kárpátalján élhet? Egy ungvári kétnyelvű családban született srác, aki ukrán iskolában érettségizett, miért választ magyar felsőoktatási intézményt? Mi lehet a siker titka Kárpátalján? E heti cikksorozatunk két beszélgetőtársa, Jenei Viktória (28) és Karpinecz Krisztián (23) ezekben a témákban adnak hangot véleményüknek saját történeteik alapján.

– Meséljetek magatokról.

Viktória: Jelenleg a beregszászi járási Jánosiban élek az egyéves kisfiammal, férjemmel és szüleimmel. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen szereztem ukrán nyelv és irodalom, majd magyar nyelv és irodalom szakból mesterfokú diplomát. 2014-től vagyok a Kárpátalja hetilap munkatársa fordító és szerkesztőségi titkár pozícióban, 2019 decemberétől pedig a karpat.in.ua hírportál fordítója is lettem, melyet az egyik kis szerelemmunkámnak nevezhetek, hisz nagyon szeretem, élvezem, sokat fejlődtem általa, s ezért nagyon hálás vagyok. A médiás foglalkozásaimon kívül egykori iskolámban is dolgoztam ukrántanárként, azonban ez a munkaköröm a kisfiam megszületésével kissé háttérbe szorult, viszont idővel szeretném ismét előtérbe helyezni, hiszen szívügyemnek tartom.

Krisztián: Ungváron születtem kétnyelvű családban. Az ungvári 7. számú ukrán tannyelvű középiskola elvégzése után, 2014-ben felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, ahol egészen 2018 júniusáig az angol nyelv és irodalom szak nappali tagozatos hallgatója voltam, ezt követően részt vettem az MA-képzés történelem és régészet szakán. Mindig is aktív – néha túlságosan is – diák voltam. Nagyon sokat köszönhetek a Rákóczi-főiskolának, érett és talpraesett személyiséggé formált. Szeretek utazni, új dolgokat felfedezni. Kalandvágyamat egy amerikai nyári diákmunkának köszönhetően élhettem ki 2019 nyarán, amikor a Camp Equinunk and Blue Ridge keretében pincérként dolgoztam 3 hónapot Pennsylvania államban. Jelenleg fordítóként dolgozom a karpat.in.ua hírportálnál. Újságcikkeket és rövidhíreket fordítok napi szinten, amit nagyon szeretek csinálni.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok, itt helyezkedtetek el?

Viktória: Én itt vagyok itthon. Soha, sehol nem érzem jól magam hosszú távon, csak itt, Kárpátalján, az otthonomban. A külföldre költözésnek a gondolatától is rettegtem. Lehet, hogy kissé földhözragadt vagyok, de én mindig is itthon szerettem volna érvényesülni.

Krisztián: Igazából sok választásom nem volt. Angol szakra készültem, és az Ungvári Nemzeti Egyetem is jó helynek tűnt. Jól ment az angol mindig is, a ZNO-t is sikeresen letettem, de csak 88. lettem volna Ungváron az angol szakon, és persze a tandíjat is fizetnem kellett volna. Így a főiskolát választottam, és egyáltalán nem bántam meg.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Viktória: Az első félév az egyetemen igencsak nagy megpróbáltatás volt számomra. Magyar iskola után nem volt könnyű az ukrán szak, viszont maximalistának érzem magam minden téren, akkor is szerettem volna bizonyítani magamnak, a szüleimnek és a tanáraimnak is, ezért nagyon igyekeztem, s lassacskán belerázódtam. Aztán a Kárpátalja hetilapnál már gördülékenyen ment minden, mind a munkatársaim, mind az akkori főszerkesztő, Molnár Ferenc szeretettel fogadtak. Elmondhatom, hogy a munkahelyem lett a második családom, hiszen nagyon közel állunk egymáshoz a kollégáimmal.

Krisztián: Kissé nehéz, kissé bizonytalan, olykor kétségbeejtő, de ami nem öl meg, az megerősít. Hamar hozzászoktam és alkalmazkodtam minden új körülményhez.

– Milyenek az eddigi tapasztalatok? Mik jellemzik leginkább a munkáitokat?

Viktória: Elsősorban a folyamatos tanulás. A hat év alatt rengeteg tapasztalatra tettem szert a fordítás terén. Örömmel tölt el, ha megfelelően le tudok fordítani egy komolyabb cikket az olvasóknak. Élvezem, hogy mindig van hová fejlődni. S bár ez nem az a foglalkozás, ahol díjakkal tüntetik ki a szakma legjobbjait, számomra a legnagyobb elismerést az jelentette, hogy Varga Béla, az MTI volt kárpátaljai tudósítója, aki jelenleg kollégánk a karpat.in.ua hírportálnál, megdicsért néhány fordításom után.

Krisztián: Ami a munkatapasztalatokat illeti, leginkább a filológiával kapcsolatos dolgok mentek jól. Mivel az ukránt – és az oroszt is – anyanyelvi szinten beszélem, eleinte nyelvtanárként próbáltam szerencsét a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány szervezésében lebonyolított magyar mint idegen nyelv tanfolyam keretében. Ezt a feladatot két éven keresztül végeztem, majd a Tiszakeresztúri Oktatási-Nevelési Központban dolgoztam angoltanárként. Teljesen más érzés gyerekeket tanítani, nagyon aranyosak, fel tudnak tölteni, de a tanári fizetés köszönőviszonyban sincs a befektetett energiával és felelősséggel.

– Hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség?

Viktória: Szerintem arra, hogy valaki itthon maradjon, nincs recept. Pedagógusként azt tapasztaltam, hogy egyes gyerekek már felső osztályban azt tűzik ki célul, hogy külföldön folytatják majd tanulmányaikat, míg mások mindent megtesznek annak érdekében, hogy itthon nyerjenek felvételt a kívánt szakra. Véleményem szerint ennek oka otthonainkban, nevelésünkben keresendő. A szüleim talán szerették volna, ha valamelyik külföldi egyetemen tanulok, európai körülmények között, de egy percig sem próbálták belém sulykolni a saját akaratukat.

Krisztián: Fejleszteni kellene az oktatást és az összes többi szektort. Több tanulási, sportolási lehetőségre van szükség, illetve olyan helyekre, ahol a fiatalok hasznosan tudják eltölteni az idejüket. Diákmunka. Több fesztivál, meccs, tábor, közös alkalom. Utazási lehetőségek, túrák stb.

– Milyen módon lehet Kárpátalján sikeres egy fiatal? Mit gondoltok erről?

Viktória: Attól függ, hogy a fiatal szerint mi a siker és ki a sikeres. Számomra a sikeresség nem más, mint egy szerető család, nyugodt hétköznapok és egy munka, melyet szeretek, amely biztosítja a megélhetésemet. Én úgy gondolom, hogy bárki lehet sikeres, ha tesz érte. Ha valaki itthon szeretne érvényesülni, megtalálja a módját. Igen, itt többet kell dolgozni ahhoz, hogy elérjünk dolgokat, de ha valakinek fontos a szülőföldön maradás, akkor ez számára nem teher. Legalábbis én nem érzem annak s a barátaim sem.

Krisztián: Több lábon kell állnia egy fiatalnak. Legalább 2 nyelven tudjon kommunikálni, folyamatosan fejlessze magát, aktívnak és nyitottnak kell lennie az új dolgok iránt. Ne adja fel az első néhány próbálkozás, illetve kudarc után. Persze az is sokat segít, ha részt vesz különböző képzéseken. Nekem volt szerencsém részt venni néhány ilyenen, pl. a Kárpátaljai Közéleti Akadémián a Robert Schuman Institute szervezésében, illetve a folytatásán, a Kárpátaljai Közéleti Vezetőképzőn, a Mathias Corvinus Collegium által meghirdetett képzésen. Én mindenkinek csak ajánlani tudom.

– Hogyan látjátok, milyen változások kellenének az országban, hogy hatékonyabbá, inspirálóbbá váljon Kárpátalja, annak munkaerőpiaca a fiatalok számára?

Viktória: A fiataloknak kell változniuk. Kárpátalja, úgy vélem, egyre élhetőbb hely; számos lehetőségük van a fiataloknak a felsőoktatás terén is, rengeteg szakképzés indul, tehát bárki tudna magának elfoglaltságot találni az iskola befejezése után. Ez akarat kérdése. Kicsit nagyravágyóknak tartom a mai tizenéveseket – tisztelet a kivételnek –, sokakban látom azt, hogy mindent azonnal akarnak. Ezért pedig a rengeteg közösségi oldalt tartom felelősnek, ahol elég sok torz képet kaphatunk egy-egy személy „sikeres” életéről. Jobb, ha kevesebbre vágyunk. Ha a legvégén mégis kicsit többet kapunk a vártnál, az sokkal nagyobb öröm.

Krisztián: A korrupció felszámolása. Gondolok itt elsősorban a korrupt mentalitásra és az ehhez való hozzáállásra. A közpénzek racionális felhasználása is nagyon fontos lenne a közjó érdekében, illetve a megfelelő munkahelyi körülmények biztosítása is releváns szempont.

– Hogyan élitek meg kárpátaljai magyar fiatalként az itthoni mindennapokat akár a munkátokban, akár a munkátokon kívüli életetekben? Továbbá hogyan néz ki egy napotok vagy hetetek?

Viktória: A mindennapokat elsősorban a kisfiamnak szentelem, de emellett sokat dolgozom, többnyire éjszaka. Vannak nehézségeim, rossz napjaim, de próbálom mindig a pozitív dolgokat részesíteni előnyben, nem szeretek a negatív dolgokra összpontosítani.

Krisztián: Viszonylag későn kelek fel, 8 és 10 óra között, viszont késő estig dolgozom, néha éjfélig is akár. Napközben összehangolom a fordítást a többi teendőmmel. Hetente többször járok konditerembe, igyekszem jó formában tartani magamat. Mint említettem, szeretek aktív lenni, így jó néhány sportot próbáltam ki, köztük harcművészeteket (aikido) és küzdősportokat is. Autodidakta módon tanultam meg gitározni, ami a kedvenc hobbimmá vált.

– Mit ajánlanátok más fiataloknak? Hogyan boldoguljanak itthon, milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el? Mit tegyenek és mit ne?

Viktória: Tanuljanak, és soha ne higgyék el azt, hogy már nincs hová fejlődniük. Ha az ember nem hisz magában, senki nem segíthet neki. Viszont ha elhatározza, hogy tenni akar, senki nem állíthatja meg.

Krisztián: Mindennap tanuljanak valami újat, legyenek nyitottak, sokoldalúan fejlesszék magukat. Lássanak világot (kötelező jelleggel)! Menjenek külföldre tanulni és tapasztalatot szerezni, de hozzák haza és itthon kamatoztassák azt.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Viktória: Különösebb terveim nincsenek. Mérhetetlenül hálás vagyok az Istennek az életemért, az áldásokért, a családomért, a barátaimért és a munkámért. Ha minden a mostani helyzetben marad, akkor boldog leszek.

Krisztián: Egy fiatalnak tőkére van szüksége, amelyből a jövőjét építheti. Jelenleg a tőke felhalmozásánál tartok. Mindemellett a lifelong learnig, vagyis az egész életen át tartó tanulás híve vagyok. A közeljövőben terveim között szerepel egy angol MA-képzés, valamint egy nyelvvizsga letétele is.

Dankai Péter