Boldogulás szülőföldön (13. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Sokan úgy vélekednek manapság, hogy Kárpátalján nem lehet kialakítani megfelelő egzisztenciát, és nem hozható létre egy élhetőbb szociális környezet. Számukra pragmatikus döntés a külföldi munkavállalás. Ám vannak, akik ennek a társadalmi beidegződésnek – akarva vagy akaratlanul is – az ellenkezőjét vallják: „Hiszem, nem véletlenül lettem ide teremtve, és szeretek is itthon élni, hisz minden ideköt: a család, a barátok, az élmények, a tapasztalatok”; „Mind ez idáig is büszkeséggel töltött el, hogy kárpátaljai magyar vagyok, ami, úgy vélem, igazán különleges életérzés, amely által rengeteg hasznos dolgot tanulhatunk meg”; „Eddigi pályafutásom során lehetőségem lett volna elhagyni a szülőföldemet, de mindig a nehezebb utat választottam, itthon maradtam, és úgy próbálom megoldani, valamint összeegyeztetni a hétköznapjaimat, hogy mindenre legyen időm, a sportra és a tanulásra is.” Ezúttal Hajdu Editkével és Antal Rolanddal készült interjúnkat olvashatják.

– Meséljetek magatokról!

Editke: 24 évvel ezelőtt születtem Haranglábon. 2013-ban felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, melyet 2019-ben fejeztem be történelem szakon. Az itt töltött 6 év igazán jelentős volt számomra az élmények, a tapasztalatok, valamint a tudásszerzés tekintetében, azonban az is mindenképp megemlítendő, hogy olyan baráti kapcsolataim születtek ez idő alatt, melyek a mai napig is meghatározóak az életemben. A Rákóczi-főiskola befejezését követően az ELTE Bölcsészettudományi Karára felvételiztem, ahol jelenleg másodéves doktorandusz hallgató vagyok. Ezzel párhuzamosan már harmadik éve dolgozom a „GENIUS” Jótékonysági Alapítványnál. Ezenkívül 2012-től vasárnapi iskolában is oktattam a gyerekeket. Körülbelül 4-5 éve tagja vagyok a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ) Tóháti Alapszervezetének, melynek köszönhetően aktív résztvevője lehetek a fiatalok körében végzett ifjúsági munkának, amely egy nagyon szeretett része az életemnek.

Roland: Beregdédában születtem, 23 éves vagyok. Már a gyermekkoromat is végigkísérte a sport szeretete, a két bátyám már akkor a dédai felnőtt focicsapatban játszott, amikor én még csak álmodoztam a labdáról. Mindig kijártam a meccseikre, edzéseikre. Az ő biztatásuk is segített, hogy elinduljak ezen a pályán. Tízéves koromban kezdtem el versenyszerűen focizni. A Beregvidék Ifjúsági Sportegyesülethez álltam be, amelynek ma már az edzője vagyok. A Dédai Általános Iskola befejezése után bentlakásos sportiskolába kerültem Ungvárra, aztán Magyarországra. Miskolcon megszereztem a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) Grassroots „C” labdarúgóedzői képesítését, emellett egy OKJ-s képzést is elvégeztem vám- és pénzügyőr szakon. Jelenleg a Szent István Egyetem (SZIE) beregszászi kihelyezett képzésén tanulok kertészmérnöki szakon.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok, itt helyezkedtetek el?

Editke: Nem volt ez tudatos döntés, és ma sem zárkózom el, nem tartom elvetendő dolognak a külföldi tapasztalatszerzést, legyen az munka, tanulás vagy bármi más téren. Ám Isten mindeddig úgy alakította az életemet, hogy itthon maradjak, még akkor is, ha jelenleg aktív hallgatói jogviszonyom van Budapesten. Időnként olyan lehetőségeket hozott elém, melyeket – bár sokszor eltértek az általam elképzelttől – mindig rácsodálkozással éltem meg, hiszen minden a javamra vált, és jól is éreztem magam bennük. Hiszem, nem véletlenül lettem ide teremtve, és szeretek is itthon élni, hisz minden ideköt: a család, a barátok, az élmények, a tapasztalatok.

Roland: Annak ellenére, hogy a sportiskola befejezése után Magyarországon tanultam tovább, gyakorlatilag sosem hagytam itt Kárpátalját, mindig ingázással oldottam meg az ottlétemet. Eddigi pályafutásom során lehetőségem lett volna elhagyni a szülőföldemet, de mindig a nehezebb utat választottam, itthon maradtam, és úgy próbálom megoldani, valamint összeegyeztetni a hétköznapjaimat, hogy mindenre legyen időm, a sportra és a tanulásra is.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Editke: Mint említettem, a lehetőségek, melyeket elém helyeztek, nem mindig csengtek egybe az én elképzeléseimmel, hiszen hosszú időn keresztül úgy gondoltam, hogy amint befejezem a főiskolát, tanítani fogok, de teljesen másként alakult. Viszont most, visszanézve, messzemenően nem bánom, sőt, jól érzem magam abban, amit csinálok. A „GENIUS” Jótékonysági Alapítványnál eltöltött idő alatt igazán sok tapasztalatra tettem szert, amelyek megedzettek és erősebbé tettek.

Roland: A karrieremet itthon kezdtem a Dédai FC-ben. Aztán megkaptam a lehetőséget, hogy komolyabban foglalkozzam a sporttal. Ungvár után Tarpán fociztam három évig, a megyei első osztályba is bejutottunk. Ezután két évig a fehérgyarmati csapat tagja voltam.

– Milyenek az eddigi tapasztalatok? Mik jellemzik leginkább a munkáitokat?

Editke: Elkezdve a munkát az egyik legfontosabb dolog, amit igazán megtanultam a munkanapok sűrűjében, az a felelősségteljesség és annak felvállalása volt. Ezenkívül megtanultam, hogyan kell fontos pillanatokban helytállni, s azt, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetekre is lehet megoldást találni. Szinte minden program, amelyet az alapítvány szervez, más-más emberekkel való együttműködést igényel, ezért ez idő alatt sok nagyszerű embert ismerhettem meg.

Roland: Jelenleg Csengeren focizom, mellette Beregszászban tartok edzést az U14-es korosztály számára. Több mint 3 éve foglalkozom a kicsikkel, az első két évben itthon a megyei mérkőzéseken is részt vettünk, de sajnos ezt már nem tudjuk megoldani. Így miután megkeresett minket a csengeri klub, elfogadtuk az ajánlatukat. Az edzéseket, felkészüléseket Kárpátalján tartjuk, a mérkőzések pedig többnyire Magyarországon zajlanak. Függetlenül attól, hogy a mérkőzések Magyarországon zajlanak, fő célunk az, hogy a fiatal kárpátaljai tehetségeknek lehetőséget biztosítsunk a sport és a továbbtanulás terén is. A Csenger Futsal Beregvidék csapata, amelynek szintén tagja vagyok, 2 évvel ezelőtt alakult meg. A regionális felnőtt futsal NB III-as bajnokságában képviseljük csapatunkat.

– Hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség?

Editke: Hosszú évek óta tagja vagyok a KRISZ Tóháti Alapszervezetének, ami azért is fontos számomra, mert ez az a közösség, ahol örömmel fogadtak, ahol megbecsültek, ahol egyrészt kibontakozhattam, másrészt érezhettem és érezhetem, hogy én is fontos vagyok, az én szavam is lényeges, ahol hiányzom, ha nem vagyok ott, és nekem is hiányoznak. A valahová való tartozás érzése (főleg, ha nagyon szeretetteljes és elfogadó közösségről van szó) ott él mindannyiunkban. Éppen ezért én úgy vélem, ha egy fiatal itthon megtalálja a saját közösségét, az igazán megtartó és itthon tartó erőként is szolgálhat.

Roland: Mindenkinek meg kell találnia azt a foglalkozást, amely igazán érdekli, amit igazán szeret, és a lehetőségeket, hogy itthon ezt hogyan tudná kivitelezni. Véleményem szerint az új, stabil munkahelyek biztosítása, valamint a dolgozók munkájának a megbecsülése is elősegítené a fiatalok itthonmaradását.

– Milyen módon lehet Kárpátalján sikeres egy fiatal? Mit gondoltok erről?

Editke: Mindenképpen fontosnak tartom a céltudatosságot, az elszántságot, a tenni akarást, az elkötelezettséget, valamint a kitartást, hisz bármihez is kezdjen egy fiatal, nehézségek akadnak bárhol – főleg nálunk. Azonban aki kitartó tud lenni, illetve a sok bukás ellenére is cselekedni tud, annak meglesz az eredménye, hisz a befektetett munka és igyekezet mindig meghozza gyümölcsét.

Roland: Kitartással minden fiatal sikeres lehet. Ha elégedettek vagyunk az életünkkel, munkánkkal, és szeretjük a hivatásunkat, akkor már sikeresek vagyunk. Hinni kell abban, amit csinálunk, legyen bármilyen nehéz is a kezdet.

– Hogyan élitek meg kárpátaljai magyar fiatalként az itthoni mindennapokat akár a munkátokban, akár a munkátokon kívüli életetekben? Hogy néz ki egy napotok vagy hetetek?

Editke: Mind ez idáig is büszkeséggel töltött el, hogy kárpátaljai magyar vagyok, ami, úgy vélem, igazán különleges életérzés, amely által rengeteg hasznos dolgot tanulhatunk meg. Most, hogy a karantén alatt lelassult az élet, jöttem rá arra, hogy mennyire mozgalmasak is voltak a napjaim, hisz mindennap munka, minden héten egyszeri felutazás Budapestre, tanulás, kutatás, némi pihenés, valamint a szeretteimmel való kapcsolat ápolása. Azonban pont ez az, amit szeretek, ezért manapság is igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy minél aktívabban teljenek a heteim, ebben természetesen kiemelt helyet foglal a családommal és a barátaimmal eltöltött idő. Havonta egyszer találkozom a KRISZ-munkatársakkal imaközösségi alkalom formájában, hetente ifjúsági órákat tartok a helyi gyülekezetben. Mindennap igyekszem valamiféle testmozgással színesíteni a napomat: futok, tornázom, biciklizek. Mindazonáltal a pihenést, kikapcsolódást – történjen az aktív (tánc, séta, kirándulás) vagy épp passzív formában (film- vagy sorozatnézés, zenehallgatás) – elengedhetetlennek és nagyon fontosnak tartom.

Roland: A munkámból kifolyólag szinte a hét minden napján átutazom Magyarországra. Edzésekre járok a felnőtt csapathoz heti háromszor, heti egy alkalommal van mérkőzésünk, illetve a gyerekeknek is versenyszerűen rendeznek tétmérkőzéseket Csengerben. Szeptembertől kezdtem a II. évfolyamot a SZIE kertészmérnöki szakán, heti rendszerességgel zajlanak a tanóráink. Szabadidőmet a családommal, a barátokkal és a menyasszonyommal töltöm.

– Mit ajánlanátok más fiataloknak? Hogyan boldoguljanak itthon, milyen megoldásokat keressenek, milyen irányba mozduljanak el? Mit tegyenek és mit ne?

Editke: Azt tanácsolnám, hogy rendelkezzenek kellő önismerettel, ebből kiindulva pontosan tudják azt, mi a szívük, lelkük ügye, ami motiválja őket, amivel igazán szeretnek foglalkozni, és amiben jól érzik magukat. Emellett legyenek kitartóak, bátrak és cselekedjenek, hisz egy hintaszékben ülve, a lábunkat lógatva az álmaink sosem válnak valóra. S fontosnak tartom azt is, hogy azokat az értékeket, amelyeket itthon kaptak, azokat a személyeket és közösségeket, akik tettek értük és formálták őket, mindig értékeljék, és soha ne feledjék el.

Roland: Használjanak ki minden lehetőséget, amelyet hoz az élet. Igyekezzenek napi szinten tanulni, fejlődni, előre haladni. Sohasem késő belevágni valami újba. Tanulni, olyan dologgal foglalkozni, amit igazán szeretnének. És ami a legfontosabb: soha ne adják fel!

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Editke: Elsősorban szeretném sikeresen befejezni a tanulmányaimat. Ez alatt az idő alatt pedig megragadni minden egyes lehetőséget, amely az utamba kerül. A jövőben szeretnék sokkal többet utazni, minél többet látni akár Kárpátaljából, akár az egész nagyvilágból, aztán pedig hazatérni, hiszen az „itthon” az a hely, ahol mindig szeretettel várnak.

Roland: A tanulmányaimat szeretném sikeresen befejezni, edzőként fejlődni, illetve testnevelő képesítést szerezni. Annak örülnék a legjobban, ha nálunk is stabilizálódna a labdarúgás helyzete.

Dankai Péter