Elnökök: jó fiúnak lenni nem elég

A jó másfél éve hivatalban lévő Volodimir Zelenszkij államfőt óhatatlanul összehasonlítják elődeivel. Ezt tette az Ukrajinszka Pravda hasábjain Mihajlo Dubinyanszkij elemző is, és némileg meglepő, elnökünkre nézve nem éppen hízelgő következtetésre jutott.

Petro Porosenko hívei körében, akik még mindig a tavalyi elnökválasztáson elszenvedett vereség miatt búslakodnak, népszerű párhuzamot vonni Zelenszkij és a „szökevény” elnök, Viktor Janukovics között. Számukra a jelenlegi államfő Moszkva ügynöke, akinek azt jósolják, hogy előbb-utóbb ő is Rosztovban köt ki.

A másik végletet az „orosz világ” hívei, a „zradofilek” jelentik, akik ki nem állhatták az előző elnököt, Petro Porosenkót, s most közte és Zelenszkij között vonnak párhuzamot. Szerintük az előző kormányzat minden hibáját átvette a mostani, és hiába volt tavaly elnökváltás, mert Volodimir Olekszandrovics semmivel sem különb Petro Olekszijovicsnál.

Ha azonban eltekintünk a legutóbbi elnökválasztási kampány okozta lelki traumáktól és sérelmektől, nyilvánvalóvá válik, hogy a legszembetűnőbb, már-már groteszk hasonlatosság Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij és Viktor Andrijovics Juscsenko között mutatkozik. Hogy mi a közös bennük? Dubinyanszkij szerint az égbekiáltó eltérés az egyéniségük formátuma és a honfitársak által rájuk ruházott történelmi szerep között. Ez a „disszonancia” kettejüknél lényegesen szembeötlőbb, mint Porosenko, Janukovics vagy Kucsma esetében.

Juscsenkótól és Zelenszkijtől nem egy kritikus helyzet stabilizálását várták, mint 2014-ben. Nem is a nép életszínvonalának javítását, mint 2010-ben vagy 1994-ben. Tőlük választ reméltek a függetlenség évei alatt felgyülemlett kérdésekre. Egyetlen törekvésben egyesültek a demokraták és az autoritaristák, a liberálisok és a paternalisták, a reformpártiak és a konzervatívok, a földhözragadt köznép és az urbánus őrültek. Mindannyian Viktor Andrijovicsra és Volodimir Olekszandrovicsra vetítették az ukrán valósággal kapcsolatos személyes elvárásaikat. Mindenki azt látta bennük, amit látni akart. Valamennyien a kívánt tulajdonságokat, nézeteket és képességeket tulajdonították nekik. A végeredmény mindkét esetben egy virtuális, mitologikus alak lett.

Természetesen a naiv lelkesedés nem volt általános. A harmadik és a hatodik elnök egyaránt találkozott szkeptikusokkal. 2004-ben akadt, aki „narancssárga pestist” emlegetett, s nem volt kétsége afelől, hogy Juscsenko és társai elbuknak. Ma, tizenöt évvel később egyesek ugyanilyen vehemenciával kárhoztatják a „zöld pestist”.

Juscsenko bírálói legalább annyira megalapozottan hihettek a maguk igazában, mint mostanság Zelenszkij kritikusai. A szkeptikusok igazsága mindkét esetben abban ragadható meg, hogy az elnöki hivatalt nem egy virtuális hős, hanem egy reális és ugyancsak hétköznapi ember foglalta el. Aki nem rendelkezik kiemelkedő képességekkel és egységes világképpel. Aki túlértékeli önmagát, és fájdalmasan reagál a bírálatra. Aki leplezhetetlen politikai gyengeséget tanúsít, és függ a külső befolyástól.

Mindez nagyobb jelentőséggel bír, mint hogy Viktor Andrijovics hivatalba lépve már rendelkezett kormányzati tapasztalatokkal, Volodimir Olekszandrovics pedig nem. Természetét tekintve Zé mítosza hasonlatosnak bizonyult Juscsenko mítoszához, és ennek a mítosznak a lerombolása nagy vonalakban emlékeztet a 15 évvel ezelőtt történtekre. Juscsenko kedves barátai („любі друзі”) helyett itt vannak nekünk Jermak és társai. Az elnöki titkárság egykori vezetőjének botrányos sajtótájékoztatója helyett az Elnöki Hivatal korábbi vezetőjének interjúja. „Az elnök információs blokádját” és „átirányítását a reális világból a virtuálisba”, amiről Olekszandr Zincsenko beszélt egykor, felváltotta „az elnök nem érti, mi folyik körülötte” és „a meleg fürdő valamiféle betonszarkofággá változott számára” Andrij Bohdan előadásában. Az azóta is sokat idézett „ezek a kezek semmit sem loptak” kifejezés helyett kaptuk Zé téveszméjét, miszerint bármit is változtat az általános helyzeten, ha ő személyesen nem érintett a korrupcióban…

Ami azonban a legmeglepőbb, az a globális környezet hasonlatossága a két elnök kormányzása idején. Vé Ju és Vé Zé egyaránt kedvező világkonjunktúra idején lépett hivatalba. A kétezres évek közepe és a 2010-es évek vége a gazdasági növekedés időszakai voltak. Az általános bizakodás hangulata arra késztette az embereket, hogy összehasonlítsák Ukrajnát a fejlett országokkal, hogy úgy érezzék, kimaradtak valamiből, s ezért azonnali előretörést követeljenek. Aztán egyszer csak minden összeomlott. A harmadik elnök idején utolért bennünket a pénzügyi világválság, amely megsemmisítő csapást mért Ukrajnára. Míg 2005-ben, Juscsenko hatalomra kerülésekor a fejlődés volt napirenden, hivatali ideje végén már a túlélés.

A sors fintora, hogy Zelenszkijnek ugyanezt az utat kell bejárnia. A hatodik elnök kormányzása alatt lecsapott ránk a világjárvány, melyet senki nem láthatott előre. És most már nem a fejlődésről van szó, nem is a szegénység korának beharangozott végéről, hanem a görcsös próbálkozásokról, hogy a felszínen maradjunk.

A különbség annyi, hogy Juscsenko győzelme és a Wall Streeten történtek között eltelt három év, így az ukrán elnök alkalmatlansága már korábban nyilvánvalóvá vált, és a kudarcát nem lehetett a világválságra fogni. Zelenszkij elnököt viszont felszálló ágban érte utol a koronavírus. Ez egyfelől rettenetes pech, másfelől jókor jött mentség. A 2020 februárjában a Bankovaján kibontakozott válságot háttérbe szorította a világot ért megrázkódtatás. Most gyakorlatilag bármit a pandémiára lehet fogni, Volodimir Olekszandrovics pedig megmaradhat választói szemében jó fiúnak, akinek egyszerűen nem volt szerencséje a kedvezőtlen helyzettel.

Ismerjük el, népszerűtlensége ellenére összességében Juscsenko elnök is jó fiú volt. Erkölcsi tulajdonságait tekintve előnyére különbözött az elődeitől. De 2005–2010-ben kiderült, hogy jó fiúnak lenni nem szakma, nem politikai program és nem egy teljes értékű elnöki kurzus. Erről ma újra meggyőződhet az ország – véli Mihajlo Dubinyanszkij.

(ntk)