Vasárnapi üzenet: 2020. október 11.

Sámuel pedig fogott egy követ, felállította Micpá és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: „Az Úr segített el bennünket egészen idáig!”               (1Sámuel 7,12)

Sokszor észre sem vesszük, de az életben nagyon sok dolog emlékeztetni akar bennünket. Azok az események, amelyek életünkben történnek, sohasem csak úgy a semmibe, a semmiért, értelmetlenül vannak. Ebben az igeszakaszban sokkal többről van szó, mint egy kőről, amely valamit ki akar fejezni.

Izrael népe böjttel, bűnbánattal ott áll Isten színe előtt, és valami olyan csoda történik, amit csak Isten tehet meg. Bár a filiszteusok megtámadják őket, Isten bátorítást küld, és azt mondja: ,,Menjetek! Harcoljatok!” Csodálatos győzelemben lesz része Izraelnek, melynek emlékére egy követ állít fel Sámuel. Ez a kő azt jelenti, hogy „mindezidáig megsegített minket az Úr!” Sőt, mindezidáig elsegített minket az Úr. Én azt hiszem, ebben sokkal több van, mint az, hogy megsegített. Mert ebben több minden egyértelművé válik.

A legfontosabb az, hogy az Úr tette mindezt. Ő az, aki cselekedett. Ez a kő, ez a helyzet nem Sámuelről szól, hogy ő milyen rendes, mert követ állít, vagy milyen istenhívő emberként állt oda a népért, és harcolt, imádkozott; még csak nem is a népről, mely mindennek tanúja volt. Mindez az Úrról szól!

Kedves olvasó! Úgy gondolom, ez hiányzik a mi életünkből is nagyon sokszor. Mert azt elmondjuk mi is, meg nagyon sokan elmondják Kárpátalján, hogy ,,mindezidáig megsegített minket az Úr”, az Isten!, de a hangsúly gyakran nem az Úron van, hanem valahogy mindig mirajtunk, hogy minket segített az Isten. A hangsúlynak azonban azon kell lennie, hogy az Úr segített el.

Nem Sámuelről van itt szó. Nem az ő egyéni megtapasztalásáról (bár tehetne bizonyságot erről is), hanem a közös életük megtapasztalásáról. És ezt is jó megértenünk, mert egy olyan világban élünk, ahol valójában gyakran nem a közösség a fontos, hanem az egyén. Ebben jó megértenünk azt, hogy Isten igazából az egyénnel kezdi, de a közösség felé halad.

,,Megsegített az Úr!” – úgy általánosságban ezt mi is el tudnánk mondani, hogy olyan Istenünk van, aki segít. Sőt, ezt el is várjuk, hogy olyan Istenünk legyen, aki folyamatosan segít.

Kedves olvasó, én azt gondolom, hogy nagyon sokszor nehéz azt kimondani, hogy Isten az, aki segít. Ott van vágyakozásként bennünk az, hogy segítsen, de a különböző élethelyzetekben, amilyenben talán éppen te vagy, vagy amilyenben talán éppen Kárpátalja van, nehéz ezt kimondani, hogy Isten segít. Nehéz kimondani, mert sokszor a saját bőrödön tapasztalod, hogy mennyire nagy a szorítás.

Miben kap értelmet a nyomorúság? Abban, hogy megértik, Isten előtt történt mindez. Megértik, Isten megálljt tud parancsolni. Megértik, hogy Isten irgalma és kegyelme volt, ami nem engedett teljes pusztulást. Így kaphat értelmet a szenvedés, a nyomorúság, a szorítás, hogyha Istenhez visz közelebb. Szolgálhat még a legnagyobb nyomorúság is áldásul, ha Istenhez segít. Jó lenne így látnunk, kedves olvasó azt, amiben vagyunk. Azt, amit éppen egyénileg vagy közösségileg élünk meg. Nem vakon, súlytalanul lebegünk ott a világmindenségben, hanem mindez, egyéni életünk, közösségünk, gyülekezetünk, népünk Istenhez kapcsolódik. És ha megenged Isten dolgokat, azokban is ott van az irgalma, kegyelme, hogy felfedezzük, hogy Ő engedte meg.

Hát merjük odatenni az életünket mi is Isten kezébe! Ez azzal kezdődött, hogy megértette Isten népe: nincs más út, csak ha Őt választjuk!

Kívánom mindannyiuk számára, hogy legyen az életükben egy ilyen döntés, hogy: én az Urat, az élő Istent választom, az övéivel való közösségben emlékezem mindarra, hogy eddig megsegített. Ő a segítség!  Ámen!

Taracközi Ferenc,
a Beregszászi Református Egyházközség vezető lelkésze