Dsida Jenő: A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,

már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen –
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?

Ha túl vagyunk a vers első elolvasása utáni álmélkodáson – hogy a költő milyen rövid formában képes rádöbbentetni „a rejtett igazi” és a földi valóság létezésére –, akkor felfigyelünk a költemény gazdagságára és egyéb szépségeire.

Mert itt van például – mindjárt az első versszakban – a nap. Nem véletlenül indít a költő azzal a gondolattal, hogy a nap létére való rácsodálkozás „az igazi létező” képzetét kelti az emberben. Így volt ez mindig, évezredek óta. Viszont a versbeni gazdagságot nemcsak tartalmi elemek, hanem költői megoldások is biztosítják. Ezeket jól láthatjuk a második és harmadik szakaszban, hogy aztán a „Poéták, bolondok, meg tudtok-e fogni?” felszólító kérdéssel el is érjen gondolatkifejtése végéhez a szerző.

Dsida Jenő – versének zárlatában, „a rejtett igazi” létezésének bizonyítása végett – még kedvesének csodálni való szépségét is feláldozza meggyőződése oltárán. Költőnknek ugyanis egészen bizonyos tudása van arról, hogy a „hófehér váll” és a „mélységes barna szemek” szépsége csak képzet, vagyis mindössze árnyéka annak „a Gyönyörűnek”, amely fenntartja földi életünket, amely fenntartja egész világunkat…

Penckófer János