Amikor a hüllők uralták a Földet
A mezozoikum fantasztikus állatvilága
Mintegy 251 millió évvel ezelőtt kezdetét vette a földtörténeti középkor (mezozoikum), mely meghozta a hüllők robbanásszerű fejlődését, amikor is különböző csoportjaik meghódították mind a szárazföldeket, mind a tengereket, mind a levegőeget. Repüljünk hát vissza e régmúlt időkbe, amikor még a hüllők uralták a Földet.
A földtörténeti középkor első időszakában, a triászban több őshüllőcsoport is az élet színpadára lépett, mint például az ichthyosaurusok, vagyis a halgyíkok, melyek teljesen alkalmazkodtak a vízi élethez. Testük áramvonalas volt, lábaik uszonyokká váltak, farkuk pedig farkúszóvá alakult. Virágkorukat a triászt követő jura időszakban érték el, s csak a mezozoikum utolsó időszaka, a kréta végén haltak ki. Legkisebb fajaik 75 centisek voltak, a legnagyobbak viszont 12 méteres, hatalmas ragadozókként portyáztak a tengerekben. Húsevő mivoltukra pedig nemcsak fogazatuk utal, hanem az is, hogy számos megkövült (fosszilizálódott) példányukban még a gyomortartalmuk is megőrződött, akárcsak magzatjaik csontváza. Ugyanis elevenszülők voltak, s tekintélyes nagyságú újszülötteknek adtak életet: egy háromméteres nőstényben például egy teljesen kifejlett, félméteres magzatot találtak.
Ám a hüllők közül nemcsak ők vadásztak a tengerekben, hanem a mai fókafélékhez hasonló életmódot folytató úszólábas plesiosaurusok is, melyek a felső krétában érték el fejlődésük csúcsát, legnagyobb fajuk, a 76 csigolyából álló, roppant hosszú nyakkal rendelkező elasmosaurus a 13–15 méteres testhosszt is elérte. Ám komoly vetélytársaiknak számítottak a szintén krétában élő, erőteljes testfelépítésű, hatalmas farkúszóval rendelkező mosasaurusok, melyek nem egy faja több mint 12 méteresre nőtt, robusztus fejük pedig az egyméteres hosszúságot is elérte.
Ugyancsak a triászban jelentek meg a repülő őshüllők, hogy aztán a jurában érjék el a virágkorukat. Bőrszárnyaik a mellső végtagok meghosszabbodott utolsó ujjai, a törzsük és kicsiny hátsó lábaik közt feszültek. Döntő többségük egy átlagos mai madár méretét érte el, a pteranodon szárnyfesztávolsága azonban 8-9, sőt akár 15 métert tett ki, ami megfelel egy vitorlázó repülőgép szárnyfesztávolságának. Fejük hátulsó részén pedig különös csonttaréjt viseltek, mely az egyensúlyozást, a kormányzást segítette.
A dinoszauruszok első képviselői is a triászban bukkantak fel, hogy aztán a jurában és a krétában ők uralják a szárazföldeket. Egyik legjellegzetesebb csoportjukat alkották a növényevő sauropodák, a valaha létezett leghatalmasabb szárazföldi állatok, melyek közös jellegvonása volt az óriási törzs, az oszloplábak, a hosszú farok és nyak, valamint a testhez képest kicsiny fej. Méreteik döbbenetesek voltak. Az apatosaurus húszméteres testhosszal és húsztonnás testsúllyal rendelkezett, ám más növényevő őshüllőkhöz hasonlóan igen kicsiny aggyal bírt, s a medencéje táján egy második agya is volt, mely vagy a hátsó lábakat és a farkat mozgathatta, vagy a hatalmas izomzat beidegzésére szolgálhatott. A diplodocusok még tőlük is hosszabbak voltak, akár 30 méteresre is megnőttek, ám karcsúbb testfelépítéssel és kisebb testtömeggel bírtak, míg a közel 25 méter hosszú, gigantikus törzsű brachiosaurusok az 50, sőt akár a 80 tonnás testsúlyt is elérték. Magasságuk pedig – ha csaknem kilencméteres nyakukat felfelé nyújtották – a nyakkal együtt 12 métert tett ki, így ma nyugodtan bekandikálhatnának egy lakótelep harmadik szintjének az ablakain. Mindegyiküktől hatalmasabb volt viszont a Patagóniában feltárt argentinosaurus, melynek 45 méter hosszú testéhez 100 tonnás testsúly párosult, vagyis hosszabb volt, és alig volt kisebb testtömegű, mint a ma élő – egyúttal a valaha élt – legnagyobb állat, a mintegy 30 méteres és 150 tonnás kékbálna.
A kolosszális sauropodák mellett szinte eltörpültek 4–9 méteres páncélos őshüllők, illetve az elefántméretű szarvas dinoszauruszok. Az utóbbiak közül a styracosaurus és a triceratops volt a legnagyobb. Fejük több mint kétméteresre nőtt, legnagyobb részét viszont a csontgallér tette ki, mely nyakukat védte a ragadozók harapásaitól. A styracosaurus csontgallérjáról hat jókora csonttüske is nyúlt hátra, orrán pedig fél méternél hosszabb szarvat viselt, mellyel hatásosan védekezhetett. A triceratops szemei fölött két hatalmas szarv, orrán pedig még egy, bár kisebb szarv nyúlt előre, melyekkel súlyosan megsebesíthette a rátámadó ragadozókat.
A kisebb, mintegy kétméteres, illetve a nagyobb, 6–10 méteres növényevőkre (esetleg még a sauropodákra is) óriási ragadozó dinoszauruszok vadásztak, köztük a leghatalmasabb a tyrannosaurus rex, illetve a tarbosaurus. Az előbbi 12 méter hosszúra és öt méter magasra nőtt, az utóbbiak legnagyobb példányai a 14 méteres testhosszt is megközelítették, fejüket pedig hat méter magasra emelhették. A tyrannosaurus harapásának óriási ereje volt, hosszú, befelé görbülő, hegyes, de egyúttal vastag fogaikkal könnyedén eltörték a csontokat. Emellett hatalmasakat léptek, lábnyomaikat csaknem négy méter választja el egymástól. Voltak persze kisebb növényevők, illetve ragadozók (mint a raptorok), ám mindegyik ragadozó dinoszaurusz közös jellemzője volt a két lábon járás, mellső végtagjaik elég kicsik voltak, a tyrannosaurus és a tarbosaurus mellső lábai pedig teljesen elcsökevényesedtek.
Majd a kréta és egyúttal a földtörténeti középkor végén, 65 millió évvel ezelőtt egy kisbolygó becsapódása – a földi fajok 70 százalékának az elpusztításával együtt – véget vetett az őshüllők uralmának. A megkezdődő földtörténeti újkor pedig magával hozta a madarak és az emlősök uralomra jutását.
Lajos Mihály
