Csukás István: Dér

Versajánló

Könnyű sóhajként száll a dér.

Nézem az ablakon át: minden fehér.

Fagy köszörüli a fák ágait,

vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait.

Gőzölögve lovak jönnek, habzó

párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó.

Jó így nézni a fűtött szobából,

hogy fürtökben hull a hó a fákról,

az ál-lombtól tömődött bokrokat,

s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad,

s érezni, hogy veled vagyok, veled,

hiába önt a tél új üveglapokat:

sikamlós reggeleket.

Ha Csukás István jól ismert és szinte mindig felragyogó humorából indulnánk ki, úgy a Dér kapcsán nyugodtan megkérdezhetnénk tőle: most csak félszárnyú a repülés, kedves mester? Mert ki ne ismerné nagyszerű szerzőnk szavait, miszerint neki két szárnya van, az egyik a vers, a másik pedig a mese. „És szépen repülök” – mondta 2018-ban, most viszont a Dér című versét olvasva inkább a komoly énjét érzékeljük.

Már az első két sorával olyan beszédhelyzetet teremt, hogy abból látvány lesz és személyes perspektíva egyszerre. „Könnyű sóhajként száll a dér. / Nézem az ablakon át: minden fehér.” Így indul a költemény, amikor pedig „Gőzölögve lovak jönnek, habzó / párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó”, már egészen meseszerű világot lát az olvasó.

Meseszerű, mert nem túl gyakran látni télben-hóesésben gőzölgő lovakat, sőt igen ritka ez a pompás látvány. Ám amire elgondolkodnánk ló és ember mesés történelmi, évezredes összetartozásán, már az emberi összetartozásnál járunk. „Jó így nézni a fűtött szobából, / hogy fürtökben hull a hó a fákról”, [...] / „s érezni, hogy veled vagyok, veled” – mondja szinte vallomásszerűen szerzőnk.

A vers egészében túlnyomórészt állóképeket észlel az olvasó, és mégis mintha mindannyian két szárnnyal „szépen repülnénk” az összetartozásban…

 Penckófer János