Weöres Sándor: Öröklét

2020. december 15., 16:36 , 1036. szám

A föld, hol az élet terem,

a mindent elnyelő sírverem,

a síkság, hegy, tenger, folyó

öröknek látszik és múló.

 

Világűr és mennyboltozat,

sok forgó égi kapcsolat,

a milliárdnyi tűzgolyó

öröknek látszik és múló.

 

Mit eltemet a feledés,

egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,

egy rezdület, mely elpörög,

múlónak látszik és örök.

 

Mert ami egyszer végbement,

azon nem másít semmi rend,

se Isten, se az ördögök:

múlónak látszik és örök.

 

 

Képzeljünk el egy ezer méter széles, ezer méter hosszú és ezer méter magas márványtömböt. És képzeljük el, hogy ezt az elképzelhetetlen szilárdságot ezer évenként egy ember egy selyemkendővel megtörli. Nos, ettől a megtörléstől ez a márványtömb hamarabb fog elfogyni, mint az örökkévaló – mondja Hamvas Béla nem is egy helyen.

Weöres Sándor pedig Hamvas Bélát mesterének vallja, és egy egész könyvet írt arról a lelki harmóniáról, amely „nem-keletkezett és nem-múló” – ahogyan fogalmaz költőnk A teljesség felé című kötetében.

Ezek szerint a lélek harmóniája és az öröklét összetartozó fogalmak. Ha így nézzük a mostani Weöres Sándor-verset, akkor mindjárt azt vesszük észre, hogy a kétszer szereplő „öröknek látszik és múló”, valamint a szintén kétszer szereplő „múlónak látszik és örök” sorok az első és második, illetve a harmadik és negyedik szakaszban nem a versolvasó lélek játékosságát szolgálják.

Az első két versszak két azonos zárósora és a második két szakasz két azonos zárósora úgy mutatnak egymásra, mint a harmónia az öröklétre. És fordítva…

                Penckófer János