Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (17. rész)

Jogosan vetődnek-e fel az emberben a kérdések: Beregszász miért nem olyan fejlett, mint London? Gazdasági recesszióban is sikeres lehet itthon valaki? Miért akar „minden” kárpátaljai fiatal gyorsan és jól élni? Melyek azok az értékek, amelyekért érdemes itthon maradni, tehetségünket kibontakoztatni? Itt, Kárpátalján van terve Istennek velünk? Ha igen, akkor hogyan tudatja ezt velünk? E heti cikksorozatunkban ilyen és ehhez hasonló életszagú, meredek témákat kutatva kaptunk választ kérdéseinkre Várady Enikőtől és Hadnagy Istvántól.

– Meséljetek magatokról!

Hadnagy István vagyok, 34 éves, Makkosjánosiban születtem, jelenleg is itt élek feleségemmel és két kisfiunkkal. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Biológia és Kémia Tanszékének oktatója, illetve adjunktusa vagyok, valamint a tanszék koordinátoraként is dolgozom. Emellett Kárpátalja társadalmi, vallási életében is szerepet vállalok, a Makkosjánosi Református Egyházközség gondnoka és kántora vagyok, illetve a Beregi Református Egyházmegye főgondnoki tisztségét töltöm be.

Várady Enikőnek (29) hívnak, Visken születtem és nőttem fel. A Nagyberegi Református Líceumban érettségiztem, ezt követően az Ungvári Nemzeti Egyetemen szereztem diplomát nemzetközi gazdasági kapcsolatok, illetve magyar nyelv és irodalom szakon. Jelenleg a Kárpátalja hetilap újságírójaként és a TV21 Ungvár tudósítójaként dolgozom. Emellett a civil szférában is tevékenykedem, a kárpátaljai magyar népművészetben is igyekszem jelentős szerepet vállalni, a Hagyományok Háza Hálózat programjainak koordinátoraként segítem a kárpátaljai hagyományőrzés fejlesztését.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok?

Enikő: Az egyetem elvégzését követően egyből állásajánlatot kaptam itthon újságíróként, valamint abban az időben már a népművészetben, a Visk Jótékonysági Alapítvány munkájában is jelentős részt vállaltam. A Sodró együttessel már javában zajlott a kárpátaljai táncházmozgalmi programunk, így meg sem fordult a fejemben a kiköltözés. Egyetem után felvételiztem a Debreceni Egyetem Néprajztudományi Doktori Iskolájába. A tanulás és a mindennapos többféle síkon zajló munka teljes mértékben lekötött.

István: Soha nem akartam elhagyni Kárpátalját. Ugyanakkor a munkámból és tanulmányaimból kifolyólag Európa több országában is megfordultam, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy én is észrevegyem az általános életszínvonalbeli különbségeket. Azonban engem ez sohasem vonzott. Hiszem, nem véletlen, hogy ide születtem, a munkámban és az egyházi szolgálatomban is ebben kaptam megerősítést.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Enikő: Ha az újságírásra gondolok, nem volt egyszerű, hiszen teljesen más valamit kívülről szemlélni, és valamilyen folyamatnak a részeként azt a közösség számára visszatükrözni. Számomra talán az volt ebben a folyamatban a segítség, hogy remek kollektívába kerültem, melynek tagjai fiatal korom ellenére készséggel segítettek. A hagyományőrzés terén sem volt egyszerű a helyzetünk, hiszen minden pillanatért meg kellett küzdeni a csapattal, mert a semmiből építettük fel a Sodrót, a folkműhelyt, azt a bázist, amelyben most tevékenykedünk, ráadásul itt van a gazdasági recesszió, amely az élet minden részére kiterjed. De talán mindeddig az segítette ennek a fennmaradását, hogy szeretjük azt, amit csinálunk.

István: Reál beállítottságú vagyok, így a szüleim javaslatára 2003-ban a Kárpátaljai Magyar Tanár­képző Főiskolát (ma II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) választottam. Földrajz szakon tanultam, ahol még jobban megszerettem ezt az irányvonalat. Tanulmányaimat a Ternopili Nemzeti Pedagógiai Egyetemen folytattam. Friss diplomás földrajztanárként munkát kerestem Beregszász és a járás iskoláiban, tanítani szerettem volna. Azonban egyik nap, mint utóbb kiderült, ennél sokkal többet kaptam. Volt oktatóm, dr. Kohut Erzsébet megkeresésére – az akkorra már II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nevet viselő – intézményem biológia és kémia tanszékének laboránsaként kaptam munkát. Később ugyanitt szereztem biológia szakos MSc-oklevelet. Ezzel párhuzamosan a Debreceni Egyetem Földtudományok Doktori Iskolájában tanultam. Később a tanszék oktatói és kutatói állományába állhattam be. Idén befejeztem a disszertációm megírását, benyújtottam a dolgozatomat, és megtörtént annak előzetes védése, illetve a nyilvános vita után megszerezhetem a doktori címet is.

– Milyenek az eddigi tapasztalatok? Mik jellemzik leginkább a munkáitokat?

Enikő: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyszerre több dolgot is kipróbálhattam. Megtapasztalhattam, hogy milyen médiásként elvinni az eseményeket azokhoz az emberekhez, akik nem lehetnek ott, de fontos számukra, hogy értesüljenek azokról. Egyébként a média világa tele van izgalommal, és ahhoz, hogy tudósítani tudj dolgokról, nagyon fontos, hogy folyamatosan képben legyél az eseményekkel kapcsolatban. Emellett ma már szinte nincs olyan kárpátaljai magyar település, ahol ne ismernék valakit, ahol ne jártam volna akár fellépőként, akár újságíróként vagy szervezőként. A néptáncnak köszönhetően olyan színpadokon volt szerencsém fellépni, melyekről álmodni sem mertem, a szervezői munkám során pedig megtanulhattam azt, hogy egy-egy eseményen milyen szervezőként ott lenni, felépíteni, izgulni minden pillanatáért, hogy az adott közeg, akit megszólítasz, remekül érezze magát. Emellett, ami talán a legfontosabb, hogy kapcsolatok, baráti szálak alakultak ki az elmúlt időszak során, amelyeket semmiképpen nem cserélnék el.

István: Alapvetően az oktatás és a kutatás jellemzi a foglalkozásomat, de sok időt kell fordítanom a különböző adminisztrációs feladatok ellátására is. Munkám során a saját magam és a hallgatók tudásbéli fejlesztése mellett igyekszem nagy hangsúlyt fektetni a diákok személyiségének formálására is, és persze ezáltal az én jellemem is folyamatosan változik. Sok türelmet tanultam, azt tapasztaltam, hogy a sikerhez a tudás mellett nagy fokú elhatározás és kitartás is kell: legyen ez akár egy kutatási beszámoló megírása vagy egy oklevél megszerzése.

– Hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre lenne szükség?

Enikő: Sajnos ez összetettebb annál, mint hogy erre konkrét érveket és megoldásokat tudjunk felhozni. Az országban gazdasági visszaesés van, jelentős a munkanélküliség, valamint probléma, hogy a kárpátaljai magyar fiatalok jelentős része egyáltalán nem vagy nem eléggé jól beszéli az ukrán nyelvet, nincs megfelelő módszertana az ukrán nyelv oktatásának. Ezek mind kihatással vannak arra, hogy a fiatalok itt maradnak, vagy inkább külföldre vándorolnak. A másik jelentős probléma, amit megfigyeltem, hogy manapság az vált standarddá, hogy mindenki gyorsan, jól akar élni, és ha lehet, mindezt minél kevesebb munkával szeretné elérni. Azonban a sikeres tevékenység alapja – legyen az valamilyen üzletág vagy akár előadó-művészet – a kitartásban és a folytonos munkában rejlik. Vannak különböző programok – vegyük akár az Egán Ede Gazdaságfejlesztési Programot –, amelyek lassíthatják a kivándorlási folyamatot – ezekre és ilyenekre van szükség.

István: Itthon tartani a fiatalokat a közösségek megerősítésével lehetne, ebben nagy szerepe van az egyházaknak, de nem kizárólag. Nincs erre általános recept: valaki több szórakozási lehetőségre, sportpályákra, kalandparkra vágyik, valaki színvonalasabb egészségügyre, magasabb bérekre. Az a meglátásom, hogy az értékek jelentősen megváltoztak: a család, a közösség, a munka szeretete és Isten útmutatása helyett a saját egzisztenciában, az anyagi javakban való teljes bizalom és az attól függő biztonságérzet, a felelőtlen szórakozás, a személyes érdekeken alapuló, kihasználó, de a bajban a másikat cserben hagyó kapcsolattípusok válnak egyre elterjedtebbé. Ennek és a léha magatartásnak kellene ellenállniuk a fiataloknak. Egyébként Kárpátalja is jól élhető vidék, nagyon sokan vágynának az itt lévő természetes környezetre. Egy kárpátaljai fiatal akkor marad itthon, Kárpátalján, ha eldönti azt. Az utóbbi években sokat fejlődött szülőföldünk. Ez pedig az itt élő, a jó ügyért elszánt és a közösségért tenni akaró embereknek köszönhető.

– Milyen módon lehet Kárpátalján sikeres egy fiatal? Mit gondoltok erről?

Enikő: A siker tág fogalom, viszonyítás kérdése. Én azt látom, aki kitartóan dolgozik, folyamatosság jellemzi a munkáját, az előbb vagy utóbb fel tud mutatni eredményeket.

István: Egy fiatal az anyanyelvén tudja leghatékonyabb módon megszerezni a számára fontos ismereteket, és ami ennél is fontosabb, fejleszteni a gondolkodását. De napjainkban a boldoguláshoz elengedhetetlen egy-két idegen nyelv ismerete is, különösen az államnyelv legalább tárgyalóképes szintű elsajátítása. Fontos, hogy az ember ne csak értse, de szeresse is azt, amit csinál, legyen az egy precíz szakmunkás vagy elhivatott orvos, akikből nagy hiány van itthon. Becsülje meg a vendégeit, vásárlóit, tanítványait, megrendelőit, pácienseit, és ne csak a jövedelemforrást lássa bennük.

– Hogyan látjátok: milyen változások kellenének az országban, hogy hatékonyabbá, inspirálóbbá váljon Kárpátalja, annak munkaerőpiaca a fiatalok számára?

Enikő: Fontos lenne, hogy a kisebbségi kérdést ne negatívan közelítsék meg, hanem arra törekedjenek, hogy ha valaki más anyanyelvű, igyekezzenek segíteni, felzárkóztatni, hogy azt, amiben tehetséges, azt itt is kamatoztatni tudja, illetve a többnyelvűség ne hátrány legyen, hanem előny, mint ahogyan ez Európa más országaiban is van. A másik fontos szempont, hogy Kárpátaljára sosem úgy kell tekinteni, mintha New Yorkban, Londonban vagy épp Budapesten élnénk. Sokszor beszélgetek fiatalokkal, akik arra hivatkoznak, hogy Kárpátalja vagy Beregszász nem elég fejlett, mondja ezt úgy, hogy egy ország központjához hasonlítja az adott vidéki várost. Nyilván például London megapoliszként több lehetőséget szolgáltat, mint a vidék. Nem szabad ilyen összehasonlítási hibába esni. Kárpátaljának is megvannak az erősségei, különlegességei, amelyekben van potenciál, de ezt mindenkinek egyénenként kell megtalálnia, nincs sablon, ami mindenkire ráhúzható.

István: Alapvetően a jobb munkahelyi lehetőségek, a kisvállalkozások életképességének, az egészségügy kondícióinak javítása terén van még mit fejlődnie az országnak. Viszont az a meglátásom, hogy ennyi továbbképzési és fejlődési lehetőség, mint manapság van, még soha nem állt a fiatalok rendelkezésére Kárpátalján. Ezeket hatékonyabban kellene kihasználni.

– Hogyan élitek meg kárpátaljai magyar fiatalként az itthoni mindennapokat akár a munkátokban, akár a munkátokon kívüli életetekben? Hogy néz ki egy napotok vagy hetetek?

Enikő: Kárpátalján az élet mindig izgalmakat szül, ezért sosincs idő unatkozni. Hírek pedig mindig vannak, ahogy egy kollégám szokta mondani: „Az utcán hever, csak észre kell venni.” A hobbim, ami a másik munkámmá is vált, a tánc. Sajnos most rengeteg fellépés elmaradt, de reméljük, hogy ez változik a jövőben. Szeretek utazni, úszni, lovagolni, de erre kevesebb idő jut.

István: Én az Istenbe vetett bizalomból nyerem a kitartásomat. Minden napomat úgy próbálom kezdeni, hogy elkérem az Ő vezetését, ne az én akaratom érvényesüljön, hanem az Istené. Eddigi életutamon minden nehézségen és próbán ez segített át. Igyekszem minél több időt tölteni a családommal, hiszen ezen a téren is példát kell mutatni. Ha én is egyedül csak a munkának és a keresetnek élnék, akkor a gyerekeim is ezt tartanák majd normálisnak.

– Mit ajánlanátok más fiataloknak? Hogyan boldoguljanak itthon, milyen megoldásokat keressenek, milyen irányba mozduljanak el? Mit tegyenek és mit ne?

Enikő: Mindenkinek egyénileg kell megtalálnia azt, hogy mi az, amit szeret, mindegy, hogy Kárpátaljáról beszélünk vagy Londonról. Nem táncolhat, nem írhat újságot, és nem vállalkozhat mindenki, mert sokan sokfélék vagyunk. Azt kell megtalálni, ami boldoggá tesz, és amíg ez nincs meg, addig küzdeni kell érte. Ezt azonban mindenkinek egyedül kell felismernie, ha itthon marad, meg kell tanulnia az államnyelvet, hiszen ez a kulcsa annak, hogy meg tudd magad értetni a többségi társadalommal, hogy megismerjenek és elfogadjanak. Persze az ember mindig tudja, hogy kinek született, és legyen büszke rá.

István: Tartsanak ki. Legyen határozott céljuk, ne engedjék magukat sodródni, legyen saját véleményük és erős hitük. Sokszor, akik elköltöznek, nem tájékozódnak arról, hogy hová is mennek, és mire vállalkoznak. A Kárpátalját elhagyóknak csak töredéke érkezik odaát stabil, hosszú távú megélhetést és lakhatást biztosító környezetbe. Akik már elköltöztek, és netán pórul jártak, vagy időszakosan hazalátogatnak, nem minden esetben mondják el vagy posztolják ki a közösségi oldalra azt is, hogy a kicsit jobb kereset mellett nincs kihez szólni, vagy nincs kire rábízni a gyereket a környéken, vagy mennyire magányosan érzik magukat a hideg munkásszállón. Azt ajánlom a fiataloknak, hogy legyenek türelmesebbek, ne akarjanak mindent azonnal.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Enikő: Sok tervem van, tervezni kell, az jó dolog. Tervek nélkül sivár lenne az élet, de az, hogy mit sikerül belőle megvalósítani, a jövő titka.

István: Szeretnék továbbra is oktatni, kutatni, illetve szolgálni az egyházi közösségekben, nevelni a gyermekeimet, én ezeknek is örülni tudok.

Dankai Péter