Mécs László: Fényt hagyni magunk után

Az élet örök búcsúzás,

ó bárcsak tudnánk távozáskor
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Beleszeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalábbis, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait
és édességével világít
a hosszú-hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága nyár.

Vagy legalábbis, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Óh, szent fényt hagyni volna jó!

Mivel a nyolcvanhárom esztendőt élt Mécs László már húszéves korától a premontrei szerzetesrend tagja volt, könnyen gondolhatnánk, hogy a Fényt hagyni magunk után című verséből kiolvasható vágyakozás a valláshoz kötődő életvitele miatt kapott ilyen erőteljes hangot. Nos, azt kell mondani, hogy nem. Ezt a vágyakozását a többi foglalkozása ugyancsak felkelthette (volt plébános, könyvtáros, lapszerkesztő). 

Mindenféle foglalkozású emberben él ez a különleges vágy. Az első versszakban a Messiás, aztán a jó anya, majd a drága nyár, illetve a szent fény megidézése egyáltalán nem kell, hogy a lehetetlenség képzetét keltse fel az olvasóban; nem is utal ilyesmire költőnk.

Ha fényt akarunk hagyni magunk után, nem kell feltétlenül azoknak lennünk, akiket megnevez a szerző: elég, ha rájuk figyelve éljük az életünket. A négy versszakban fölhozott példák közös nevezője az lehet, hogy rájövünk: életszeretet és örökkévalóság összetartozik. Lehet bármilyen foglalkozásunk, életvitelünk, csak a Fénnyel hozzánk eljött megváltás ügyét szolgáljuk. Így, amit magunk után hagyunk – még a legeslegapróbb gesztus is –, képes lesz valakiben világítani…

Penckófer János