Nagy László: Karácsony, fekete glória

Léleknek nem hozol békét

ó busa isteni angyal!

Vér-illatos a karácsonyfa,

            – glória –

aggatva iszonyattal.

Foszforos tüzek emléke

perzsel, mint új pokolkör,

forog a város lángrózsában,

            – glória –

csillagszóró ha fröcsköl.

Csillagig növő halálfa,

ragyognak vér-zománcos

gömbjeid – szemem fájva zendül

            – glória –

a holtak homlokához!

A Nagy László költészetéről szóló több mint hetedfélszáz oldalas monográfia – Görömbei András óriási munkája – a Karácsony, fekete glória című vers megértéséhez segítségül hívja Nagy László egyik észrevételét. Mégpedig azt, hogy Federico García Lorca „a cigányrománcokban a vérző Andalúziát aggatta díszül a karácsonyfára.” A monográfus úgy látja, hogy a mi költőnk is ezt teszi. Nagy László „karácsonyfáján a vérző Magyarország ismerhető fel”.

Ebben a történetfilozófiai látomásban – mondja Görömbei András – „a valóságos kép, a karácsonyest, a díszes karácsonyfa válik szürrealisztikus látomássá, mert nem a tárgyi világot mutatja a költő, hanem a tárgyon keresztül a lélek látomásait”.

Látomás tehát a „vér-illatos karácsonyfa”, látomás az „új pokolkör”, a „csillagig növő halálfa”, már csak azért is, mivel költőnk nem él már sajnos köztünk, amikor szinte egyenes tévéadásban lehet követnünk égő székesegyház tornyának ledőlését, nézhetünk lángoló katedrálist – Notre-Dame, Nantes –, és a napi hírek között mise közben megkéselt papról szintén lehet hallani…

Penckófer János