2020 – a megpróbáltatások éve
Világszerte divat a megpróbáltatások éveként megemlékezni a magunk mögött hagyott 2020-as esztendőről, s ez Ukrajnára is érvényes. Annál is inkább, mivel belföldön távolról sem csak a Covid–19 feltartóztathatatlan terjedése okozott problémát.
A hatalom számára a megpróbáltatások már az elmúlt esztendő első napjaiban elkezdődtek, hiszen mindjárt az ortodox karácsony után érkezett hír, hogy Teherántól nem messze lezuhant a MAU ukrán légitársaság utasszállító gépe, az eset 176 halálos áldozatot követelt. Utóbb kitudódott, hogy a tragédiát nem műszaki hiba okozta, hanem az iráni légelhárítás tévedése, ám nem ez volt az igazi „leleplezés”! Kiderült, hogy azokban a napokban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök Ománban tartózkodott – a hivatalos magyarázat szerint tárgyalt az ország vezetőivel, a média szerint nyaralt –, s amikor bekövetkezett a légi szerencsétlenség, nem siette el a hazatérést a télen is meleg tájakról, hogy személyesen intézkedjék az ügyben.
A folytatás sem volt kedvező a „zöld” kormányzat szempontjából, hiszen az Elnöki Hivatal azokban a hetekben élte át első nagyobb válságát. A végletekig éleződtek az ellentétek Andrij Bohdan, a hivatal vezetője és az államfő között, minek következtében február elején az előbbi politikus távozott, helyét Andrij Jermak, az elnök külsős tanácsadója foglalta el. Mint utóbb kiderült, Bohdan távozása valóságos lavinát indított el: március elején a parlament leváltotta Ruszlan Rjabosapka főügyészt, továbbá Olekszij Honcsaruk miniszterelnök kabinetjének is útilaput kötöttek a talpára. Honcsaruk utóda a kormányfői poszton Denisz Smihal lett, akit az ukrán sajtó pártállástól függetlenül Rinat Ahmetov oligarchával hozott kapcsolatba.
Smihal feladata lett volna kiigazítani Honcsarukék kormányzásbéli hibáit, amelyek jelentős népszerűségvesztést okoztak az elnöknek és pártjának, ehelyett neki jutott osztályrészül, hogy felvegye a harcot az Ukrajnát is elérő koronavírussal. Az új fertőzöttek számának rohamos növekedése miatt a kormány március második felében totális karantént vezetett be, melynek eredményeként leállt a közlekedés, a kereskedelem és az ipari termelés egy jelentős része. Megismerkedtünk a maszkviselés szabályaival, ellátási zavaroktól tartva utolsó filléreinkből élelmiszert halmoztunk fel, s ha megfertőzött bennünket a vírus, megpróbáltuk önerőből leküzdeni a kórt, miután az egészségügy enyhén szólva sem állt a helyzet magaslatán.
Utólag elmondható, a járvány és a karantén szinte csak két dolgot hagyott érintetlenül az országban: a politikát és a korrupciót. A tavasz meghozta a Zelenszkij-féle hatalom első nagyszabású botrányát: Geo Lerosz, a kormányzó Nép Szolgája párt parlamenti képviselője korrupcióval vádolta meg Denisz Jermakot, az Elnöki Hivatal vezetőjének testvérét.
A botrányt joggal tekinthetjük az őszi helyhatósági választásokra való „ráhangolódás” kezdetének az ellenzék részéről, amely azt ígérte, totális vereséget mér a hatalomra. Mi tagadás, a kormány folyamatos melléfogásai ugyancsak megkönnyítették a nemzeti-nacionalista oldal és az oroszpárti oppozíció dolgát egyaránt. Májusban az egész országot megrázta a hír, hogy három kaharliki rendőr megkínozta és megerőszakolta a rendőrőrsön azt a nőt, akit egy lopási ügy tanújaként idéztek be.
Bár Ukrajna valójában soha nem jutott túl a járvány első hullámán, a nyár a második hullámra való várakozás jegyében telt. Félelmeinket részben elnyomta a kibontakozó választási kampány csatazaja. A helyhatósági választások jelentőségét fokozta, hogy az úgynevezett decentralizáció eredményeként először választott az egész ország települési önkormányzatok helyett kistérségieket, s az összevont-megnagyobbított járásokban is első alkalommal választottak tanácsot. Az október 25-i választások végül nem váltották be az ellenzéknek a kormányzatra mért megsemmisítő vereségre vonatkozó jóslatait, az is igaz azonban, hogy a hatalom az ország fennállása óta talán még soha nem volt olyan gyenge a helyi önkormányzatokban, mint jelenleg. A legfájóbb vereség az lehetett a kormánypárt számára, hogy nem sikerült elmozdítaniuk tisztségéből Vitalij Klicsko hivatalban lévő polgármestert. Ezenkívül az ország egyetlen nagyvárosának sem lett kormánypárti vezetője, a polgármester-választás második fordulójába is csupán két településen sikerült bejutnia a jelöltjüknek. Érdekesség, hogy az egyik ezen megyeszékhelyek közül éppen Ungvár volt. A megyei tanácsi választások eredményei is kiábrándítóak voltak a kormányerők szempontjából, hiszen egyik régióban sem sikerült önállóan tanácsi többséget alakítaniuk. Ezen a téren azonban kevésbé volt látványos a gyenge szereplés, miután a nemzeti ellenzék pártjaival és a helyi politikai tömörülésekkel együttműködésben több régióban sikerült a hatalom képviselőjét megválasztani a megyei tanács elnökévé, ami Ukrajnában a tényleges hatalom gyakorlásának egyik fontos feltétele.
Az elhúzódó helyhatósági választások lezárultával – nyilván a felemás választási eredmények hatására – alapos tisztogatásba kezdett az Elnöki Hivatal a megyei kormányzók körében. Sokak szerint a folyamat még nem ért véget.
Az esztendő az Alkotmánybíróság elnöke körüli botránnyal zárult. Egyfelől Olekszandr Tupickij neve az elmúlt hónapokban több bűncselekménnyel kapcsolatban is felmerült. Másfelől az általa irányított taláros testület döntéseivel két ízben is keresztbe tett Zelenszkij elnöknek és csapatának. Leginkább azzal haragíthatta magára az államfőt az Alkotmánybíróság, hogy alkotmányellenesnek minősítették és ezért megsemmisítették azt a jogszabályi rendelkezést, amely büntetőjogi felelősségre vonást helyezett kilátásba a köztisztviselők vagyonnyilatkozataiban deklarált hamis adatokért. Válaszul Zelenszkij felfüggesztette hivatalából az Alkotmánybíróság vezetőjét. A lépés ukrán viszonylatban is olyannyira rendhagyó volt, hogy még az egyébként eltérő politikai kötődésű jogászokból álló alkotmánybírói testület is kinyilatkoztatta: nem ismerik el az elnök intézkedését. Az ellenzék hangosabbik része egyenesen államcsínyt emlegetett. Az év végi ünnepi hangulatban a Nyugat egyelőre nem reagált érdemben a kijevi történésekre, ám gyanítható, hogy ami késik, nem múlik.
(ntk)
Kárpátalja – Az új hatalom születése
A Porosenko-érát követő hatalomváltás a tavaly őszi helyhatósági választásokkal zárult le. Régiónkban is kirajzolódtak az új politikai erőviszonyok.
Kárpátalján az elmúlt esztendő talán első igazán jelentős politikai eseménye volt, hogy áprilisban Olekszij Petrovot nevezték ki a megye kormányzójává. Petrovról megtudhattuk, hogy kinevezése előtt az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) kémelhárítási főosztályát vezette, vezérőrnagyi rangban. Kimondva vagy kimondatlanul mindenki biztos volt benne, hogy a titkosszolga kinevezése nem véletlen, különös tekintettel arra, hogy az SZBU immár 2019 óta eljárást folytat az „Egán Ede” Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ” Jótékonysági Alapítvány ellen, régiónkkal kapcsolatban pedig egyre gyakrabban emlegetett a média szeparatizmust.
Az új megyevezetőnek egyszerre kellett helytállnia a Covid-válság kellős közepén, amelynél hálátlanabb feladatot elképzelni is nehéz, illetve levezényelni a kormánypárt, a Nép Szolgája kampányát a helyhatósági választásokon, amelyből szintén nehéz volt győztesen kikeveredni. Tekintettel minderre sokan úgy vélték, Petrov nem lesz politikailag hosszú életű, afféle mellékszereplőnek bizonyul a kormánypártnak a tündökléstől a teljes eljelentéktelenedésig ívelő tragikomédiájában.
A nyár és a választási kampány úgy telt el, hogy minden ennek a lehangoló jóslatnak a beteljesedésére utalt. A választási eredmények is jobbára a várakozásoknak megfelelően alakultak: a Nép Szolgája (Szluha Narodu) néhány helyi jelentőségű sikertől eltekintve képtelen volt a választások meghatározó politikai erejévé válni. Ennek eredményeként a „szolgák” a második helyre szorultak a legfontosabbnak tartott megyei tanácsi választásokon a Szülőföldünk Kárpátalja (Ridne Zakarpattya) elnevezésű regionális politikai tömörülés mögött, az ungvári polgármesterválasztásokon pedig jelöltjük, Viktor Scsadej nem tudta igazán megszorongatni ellenfelét, Bohdan Andrijiv hivatalban lévő polgármestert.
Így azután, hogy a választásokat követően megjelentek az első hírek a rosszul szereplő megyei kormányzók leváltásáról, mindenki azt leste, mikor kerül sor Petrovra. A csak a médiából tájékozódó átlagpolgár már-már biztosra vette a hivatalnok távozását, miután kiszivárgott, hogy Anatolij Poloszkov személyében Petrov utódját is megtalálták már.
Ekkor azonban olyasmi történt, amire csak a jól tájékozott kevesek számíthattak. A Kárpátaljai Megyei Tanács alakuló ülésén a Szülőföldünk Kárpátalja, a kormányzó Nép Szolgája, valamint az ellenzéki Haza (Batykivscsina) és az ugyancsak ellenzékbe szorult Európai Szolidaritás (Jevropejszka Szolidarnyiszty) szavazataival Olekszij Petrovot választották az önkormányzat elnökévé. A tanácsi többséget alkotó pártok szépen elosztották egymás között a vezető tisztségeket: a Nép Szolgája kapta Petrov személyében az elnöki posztot, a Hazának és az Európai Szolidaritásnak jutott a két elnökhelyettesi tisztség, míg Poloszkov személyében a Szülőföldünk Kárpátalja szerezte meg a kormányzói hivatalt.
Hogy miért mondott le Petrov önként az elvben nagyobb hatalmat jelentő kormányzói tisztségről a tanácselnökség kedvéért? Állítólag azért, mert a közigazgatási reform következő lépéseként a megyei önkormányzatokra, illetve azok végrehajtó szerveire ruháznák át a végrehajtó hatalom oroszlánrészét. Mivel pedig önkormányzati választásokat csak ötévente tartanak, Petrov vezérőrnagy előrelátóan átült a hosszú távon nagyobb hatalmat biztosító székbe.
A megyei tanácsi többség létrehozásáról folytatott egyeztetésekben a „KMKSZ” – Ukrajnai Magyar Pártnak is jutott szerep – sajnos az áldozaté. Kezdetben a 64 fős testületben nyolc mandátummal rendelkező magyarok is részt vettek a tárgyalásokon, ám nem sokkal az önkormányzat megalakulása előtt úgy határoztak, nem folytatják a számukra elfogadható eredménnyel nem kecsegtető egyeztetéseket, s nem mentek el a következő tárgyalási fordulóra. Amennyiben hinni lehet a helyi médiának, nem sokkal ezután történt, hogy az SZBU házkutatást tartott több kárpátaljai magyar intézmény irodáiban és Brenzovics Lászlónak, a KMKSZ elnökének otthonában. Az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, az események véletlen egybeeséséről van-e szó, vagy kíméletlen nyomásgyakorlásról.
Mindenesetre a magyar frakció nem adta be a derekát, nem csatlakozott a tanácsi többséghez. Néhány nappal később tiltakozásuk jeléül kivonultak az ülésteremből, amikor a megyei önkormányzat alakuló ülésén a tanácselnök megválasztására került sor. A történtekről beszámoló internetes híradásokhoz fűzött olvasói kommentárokból ítélve a magyar megyei tanácsi képviselők helytállása még azon ukrán honfitársaink egy részéből is elismerést váltott ki, akik nem szimpatizálnak ugyan különösebben velünk, magyarokkal, viszont nehezen tudták megemészteni, hogy választottjaik, alighogy elfoglalták hivatalukat, mindjárt lepaktáltak az aktuális hatalommal.
(hk)
