Egy helyben topogás vagy sikertörténet?
Ukrán külpolitika 2020
A világ figyelmét 2020-ban elsősorban a koronavírus-járvány és az amerikai elnökválasztás kötötte le, így némileg a háttérbe szorult Ukrajna, a problémáival egyetemben. Kijev azonban hajlamos a maga virtuális valóságában élni, s ennek megfelelően magyarázni a külvilág történéseit, így nem csoda, hogy az ukrán fővárosban elsősorban a külpolitikai győzelmekre emlékeznek az elmúlt esztendő történései közül.
Újabb lépés a NATO felé
A legnagyobb győzelemnek természetesen az számított tavaly, hogy Ukrajna júniusban csatlakozhatott a NATO Kibővített Partnerségi Lehetőségek programjához (EOP). Kijevben egyértelműen úgy értékelték ezt a lépést, hogy általa az ország közelebb került a NATO-tagsághoz, de legalábbis a tagjelöltséghez. Brüsszelben ennél lényegesen visszafogottabban fogalmaztak. Előzőleg a szakértők aggódtak, hogy a megromlott ukrán–magyar viszony miatt Budapest esetleg megtorpedózza Ukrajna bevonását az EOP-ba. Tavasszal azonban a két ország viszonya javulni látszott, s Magyarország nem állt az ukrán törekvések útjába. Azóta ismét megromlott Ukrajna és Magyarország viszonya, a kijevi elemzők azonban hangoztatják, hogy az ukrán csatlakozásról hozott döntést már nem lehet visszavonni. A Jevropejszka Pravda mindazonáltal felteszi a költői kérdést: vajon Ukrajna a teljes jogú NATO-tagság elnyerése tekintetében is ugyanezt a taktikát szándékozik alkalmazni, azaz kivárja a kedvező alkalmat, vagy tenni is hajlandó a siker érdekében?
Az egyértelmű sikerek közé sorolja az ukrán diplomácia Volodimir Zelenszkij ukrán elnök októberi nagy-britanniai látogatását is, illetve a két ország által kötött átfogó kereskedelmi és politikai szerződéseket. Többen felvetették, hogy ezzel London lényegében átvette az Egyesült Államoktól a patrónus szerepét Ukrajna vonatkozásában a képzeletbeli angolszász külpolitikai „munkamegosztás” keretében.
„Normandiai” állóháború
A legelfogultabbak a kelet-ukrajnai rendezés vonatkozásában történteket (vagy nem történteket) is a sikerek közé sorolják. A háborúpártiak szerint siker, hogy Ukrajna egy tapodtat sem engedett korábbi álláspontjából a megegyezés érdekében, még úgy is, hogy ennek következtében ma éppoly távolinak tűnik a béke, mint egy évvel korábban. Az ukránok makacssága, amellyel minden olyan kezdeményezést elutasítanak vagy szabotálnak, amely a minszki megállapodások politikai vállalásainak végrehajtását érinti, kis híján a rendkívül türelmes Németországot is kihozta a béketűrésből. A kijevi hatalom szemüvegén keresztül szemlélve a helyzetet tehát akár sikernek is tekinthetjük, hogy Berlin mégsem szállt ki a békefolyamatból. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a normandiai négyek – Németország, Franciaország, Ukrajna és Oroszország – tárgyalásai a kelet-ukrajnai rendezésről gyakorlatilag megfeneklettek. Az a faramuci helyzet állt elő, hogy Ukrajna igyekszik lebeszélni partnereit a minszki megállapodások végrehajtásáról, mivel annak néhány elemét elfogadhatatlannak tartja, miközben Oroszország változatlanul makacsul ragaszkodik a rendezési tervhez, amivel Berlin és Párizs is egyetért. Egyesek szerint Zelenszkij elnök álláspontja a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus megítélésében és a béke feltételeit illetően egyre jobban közelít az elődjééhez, a háborúpárti Petro Porosenkóéhoz. Így azután hiába jött létre tavaly nyáron a Donyec-medencében az elmúlt öt esztendő legtartósabb tűzszünete (lám, egy újabb sikertörténet!), egyelőre esély sincs rá, hogy végleg elhallgassanak a fegyverek. Annál is inkább, mivel az ukrán külügyön is elhatalmasodni látszik a porosenkói paranoia: Dmitro Kuleba külügyminiszter minap a koronavírus elleni orosz vakcinát Oroszország Ukrajna ellen irányuló hibrid fegyverének nevezte.
Biden visszatér!
Az ukrán politikára is jelentős hatást gyakorolt a novemberi elnökválasztás az Egyesült Államokban. Hivatalosan Kijev igyekezett a semlegesség látszatát kelteni Donald Trump és Joe Biden szembenállása kapcsán, a mainstream média azonban alig leplezett ujjongással fogadta a demokrata jelölt sikerét.
Az ukrán hatalom bizonyára úgy gondolkodik, hogy Bidentől, aki Barack Obama alelnökeként jelentős szerepet játszott a Jevromajdan sikerében 2013–2014-ben, nagyobb támogatásra számíthat, mint amekkorát a Trump-adminisztrációtól kapott. Ettől az extra támogatástól elsősorban azt remélhetik, hogy sikerül semlegesíteniük általa az európai nagyhatalmak nyomását, amely azért nehezedik Kijevre, hogy tegyen engedményeket a Donyec-medencei rendezés érdekében. Jól jönne az eddigieknél jelentősebb, pénzben, fegyverben materializálódó amerikai segítség is a háború folytatásához. Végül Kijevben a demokrata washingtoni kormányzattól támogatást remélhetnek a Varsóval és Budapesttel fennálló konfliktusaikban. Sőt, Kijev időnként már az elmúlt esztendő vége felé is úgy viselkedett szomszédaival (elsősorban Budapesttel), mintha máris birtokában lenne az amerikai támogatásnak. Ugyanakkor még senki sem lehet egészen bizonyos abban, hogy mi lesz az amerikai támogatás ára, s ki lesz hajlandó és képes megfizetni azt az ukrán fővárosban.
(hk)
Ukrán–magyar hullámvasút
Ami az ukrán–magyar viszonyt illeti 2020-ban, azt talán még az ukrán külügy sem merné egyértelmű sikertörténetként elkönyvelni.
Tavasszal még úgy tűnt, a két ország külügyminiszterének sikerült áttörést elérni az évek óta folyamatosan romló kapcsolatok rendezése terén. Abban reménykedtünk, hogy az elmúlt nyár folyamán – közel egy évtizedes szünet után – ismét összeülnek a két ország szakértőkből és kormányzati tisztviselőkből álló vegyes bizottságai, s a rendezési folyamatot Orbán Viktor magyar kormányfő és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök találkozója koronázhatta volna meg valamikor a nyár végén, esetleg ősszel. Rövidesen kiderült azonban, hogy a békülési folyamat megtorpant, gyaníthatóan azért, mert Ukrajna nem volt hajlandó engedni a nemzeti kisebbségek jogait korlátozó törvényeiből, Magyarország viszont ragaszkodott a kárpátaljai magyarságot a két ország közötti megállapodások szerint is megillető jogok biztosításához, elsősorban az anyanyelvű oktatás terén.
Ukrán részről a viszony romlása demonstratív lépésekben is megmutatkozott: szeptember elején megtagadták a beutazást Ukrajnába Potápi Árpád Jánostól, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárától, majd októberben őt, valamint Grezsa Istvánt, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztost kitiltották az országból. A hivatalos nyilatkozatokból ítélve mindkét intézkedést jelzésnek szánta az ukrán fél: nem tűri Magyarország állítólagos beavatkozását az ukrajnai választásokba.
A hol tárgyalási készségét hangsúlyozó, hol egy nagyhatalom otrombaságával fellépő ukrán külpolitika célját Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter fogalmazta meg egyik év végi nyilatkozatában, amelyet az MTI idéz. A tárcavezető emlékeztetett, hogy 2017-ig a központi ukrán vezetés kevés figyelmet fordított Kárpátaljára, és úgy vélekedett, hogy Magyarország ezért „meglehetősen szabadon érezhette magát Kárpátalja megyében”. Az akkor megkezdett folyamat azonban most folytatódik – tette hozzá. Szavai szerint Kijev megérti, hogy Magyarország aggódik az ukrán állampolgárságú magyar nemzetiségűek sorsa miatt. Budapestnek jogában áll gondoskodni róluk, de ezt az ukrán törvények által megszabott „vörös vonalakon” belül kell megtennie – szögezte le az ukrán külügyminiszter.
Lassan hozzászokunk, hogy ukrán részről lépten-nyomon vörös vonalakat emlegetnek, amelyeket nem ildomos áthágni, játékszabályokat, amelyeket tilos megszegni. Ezeket a vonalakat és játékszabályokat (netán törvényeket?), illetve a megsértésüket azonban sokszor csak utólag dörgölik az ember orra alá. Néha az lehet a benyomásunk, mintha mindig ott és úgy jelennének meg, ahogyan az az ukrán hatalomnak éppen előnyös. Eközben a korábbi játékszabályokra és vörös vonalakra (például az ukrán kisebbségi törvényre) nem szívesen emlékeznek.
Az új játékszabályokat egyre csak tanuljuk, s csupán sejthetjük, hogy ezúttal valójában többről van szó, mint a hatályos ukrán törvények maradéktalan betartásáról. Talán Kijevben azt szeretnék, ha Budapest csak ukrán engedéllyel és felügyelet mellett nyújtana bármilyen támogatást a kárpátaljai magyarságnak, tartaná a kapcsolatot a közösséggel? Mintha közösségként gyámság alá lennénk helyezve? De akkor az Ukrán Biztonsági Szolgálat eljárását a kárpátaljai magyar intézmények, közszereplők vonatkozásában nehéz másként értelmezni, mint nyomatékos figyelmeztetést Budapestnek, hogy Ukrajna semmitől sem riad vissza, ha Magyarország nem hajlandó Kijev szabályai szerint „játszani”. Itt tartanánk? Ez aligha nevezhető baráti hangnemnek, még akkor sem, ha Kuleba aggályosan kerüli, hogy a kárpátaljai magyarellenes titkosszolgálati eljárások nemzetközi színtéren kényelmetlen kérdését összefüggésbe hozza az ukrán–magyar viszonnyal.
(zzz)
