Lászlóffy Aladár: Járó harangok

2021. január 24., 12:49 , 1041. szám

Vajon kiért harangoznak?

Egyet hoznak? százat hoznak?

Bólogatnak és temetnek.

Panaszolnak az egeknek.

 

Jön a menet, megy a menet,

anyát, apát, testvért temet.

A harangok itt maradnak,

mélabúsan bólogatnak.

 

Ennyi a harangok dolga:

zengve, helyben bandukolva

járnak ezeréve vélünk,

ők is élnek, mi se élünk.

 

Indulatunk hangosabban

zokoghat fel a harangban,

s távolodó harangszóra

messzebb szól a csendes óra.

 

Odabenn a láthatatlan

lét dobog fel a harangban,

íves tornyokig emelve

benne szól a lélek lelke.

 

Dongó-fehér hang-galambban

milljom imahang-darab van,

együtt rajzanak és szállnak

tornyára a magasságnak.

 

Első szó, utolsó kenet,

érkezik a harang-menet,

térdig hóban és virágban

nyomuk marad a világban.

 

Valakiért harangoznak.

Egyet hoznak, százat hoznak,

járnak ezeréve vélünk,

mégis, mégis, mégis élünk.

 

Az egyetemes magyar költészet nagy alakjai között Lászlóffy Aladárt Erdély szülöttjeként tartja számon az irodalomtörténet, alkotói szemléletét pedig a „történelem-földrajzi, az etikai távolságok megkülönböztetése és a pillanatok azonosítása” jellemzi (Kántor Lajos).

Itt olvasható költeménye egy olyan érzékeny világot idéz fel, amely felbecsülhetetlen kultúrkincse a magyarságnak. Gondoljunk arra, hogyha például tárgyként tekintünk csupán a harangokra, akkor sem lehetnek csupán tárgyak. Hiszen hangszerek is egyben. De a világértés részei úgyszintén: Isten szavát halljuk bennük. Legalábbis hittel, egyházzal összefonódott lelkiségünket érintik meg mindig, legbensőbb énünket, amikor csak megszólalnak.

A rádióban hallható déli harangszó pedig maga a történelem (Nándorfehérvár, 1456, törökök feletti magyar győzelem). De múltidézés is. Emlékezés és tisztelgés, mementó, hogy megmenekültünk és élünk. Közösséghez tartozó egyénként is megérint a harangszó, és személyességtől sem mentes. Az, ami zengés-bongás, valójában szó, igazából jelentés minden személy számára. Miközben pedig állandóan fájdalmat is közvetít. Mert mindig „valakiért harangoznak, egyet hoznak, százat hoznak, járnak ezeréve vélünk”. Ám a vége mégsem a halál, mert mi „mégis, mégis, mégis élünk”…

Penckófer János