Eleanor H. Porter: Az élet játéka
Könyvajánló
„Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Filippi 4, 4)
Egyre rohanó világunkban ezek az örömre buzdító igék sokakban éppen örömtelenséget, keserűséget válthatnak ki. Hogyan tudnánk örülni annak, hogy egy vírus tönkretette az életünket, hogy átjárhatatlan határokon túl kell munkát vállalnunk, miközben hazahúz a szívünk? Ha a kedves olvasóban is felmerültek hasonló kérdések, akkor ajánlom figyelmébe Az élet játéka című könyvet, melyben egy árván maradt kislány életével tanítja a körülötte élőket az élet nagy játékát játszani.
Eleanor Porter egy XIX. századi protestáns közösség szigorú világába vezet bennünket, ahol Polly kisasszony, Nency, a szolga és Tom, a kertész élik mindennapi életüket. Polly, a Harrington kastély úrnője meglehetősen hűvös természetű, aki életét szigorú szabályok szerint éli, s e szabályok betartását környezetétől is elvárja. Ebbe a miliőbe csöppen be Pollyanna, Polly kisasszony elárvult unokahúga. Feszült várakozás előzi meg Pollyanna érkezését, mindenki egy megtört, folyton síró kislányra számít. Pollyanna azonban mindennek örül, s igyekszik másokat is jókedvre deríteni. Hamar kiderül, hogy örömének forrása egy néhai édesapja által kiötlött játék. Pollyanna nagyon szeretett volna egy babát, várta a havonta érkező missziós hordót, melyben ruhákat és más adományokat küldtek nekik. Egy alkalommal azonban baba helyett csak gyereknek való mankót talált. Elkeseredett, de apja megvigasztalta: „Örülj neki, hogy nincs rá szükséged!” Ekkor kezdtek el közösen játszani egy játékot, melynek az a lényege, hogy bármi is történjék az életben, mindig találni kell benne valamit, aminek örülni lehet. Ezzel a játékkal vitt örömöt Pollyanna a kisváros életébe. Persze, nem volt mindig könnyű. Egy alkalommal így vallott Pollyanna a játékról: „Minél nehezebben megy, annál érdekesebb. Igaz, hogy néha nagyon is nehéz, – például amikor a papa elment a Jóistenhez, én pedig itt maradtam a nőegyleti hölgyekkel.
– No meg ha egy rongyos, üres kis padlásszobában kell laknia! – tódította meg Nancy.
Pollyanna nagyot sóhajtott.
– Hát igaz. – Ez is nehéz volt, különösen az első pillanatokban. Kicsit árvának éreztem magam! Sehogy sem ment a játék, mert annyira kívántam volna szőnyeget, meg függönyt, meg képeket! Aztán eszembe jutott, milyen csúnyák a szeplőim és ha nincs tükör, legalább nem látom őket, meg az ablakkeretben megláttam az »én« képemet: a kilátást, – és akkor már tudtam, minek kell örülnöm! Ha az ember szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, el is felejti azt, amit tulajdonképpen kívánt, mint például akkor a babát.”
Pollyannának sikerült „játszótársakat” találna a városban, mosolyt csal az arcára Mrs. Snownak, aki ágyhoz kötött beteg, felmelegíti a szívét a „remetének” Pendleton Johnnak, aki évek óta senkivel sem beszél, összehozza Nancyt és Timet, segít a kis árva fiúnak, Jimmy Beannek. Olyan jól ment a játék, hogy már szokássá, életformává is vált: „Játszottam, de nem is vettem észre, hogy játszom. Az ember, ha belejön, sokszor van vele így. Annyira megszoktam már, hogy mindig keresek valamit, aminek örülhetek. És higgye el, legtöbbször sikerül is. Csak éppen türelem kell hozzá.”
A szép csendben csordogáló eseményeket váratlan fordulat zavarja meg. Pollyannát tragikus baleset éri. Vajon ennek is lehet örülni, vagy a boldogságról alkotott képünk romba dől?
T. J.
