Kisebbségi törvénytervezet: Nesze semmi, fogd meg jól!

Talán az európai bírálatok hatása, talán a véletlen műve, mindenesetre nem sokkal azután, hogy a napokban Volodimir Zelenszkij elnök hivatalában tanácskozást tartottak a nemzeti kisebbségekről megalkotandó törvényről, eljutott szerkesztőségünkhöz egy A nemzeti kisebbségekről Ukrajnában címet viselő, törvényjavaslatnak tűnő dokumentum. Érthető módon nem lehetünk bizonyosak benne, hogy a tervezet azonos-e azzal, amelyet a hatalom be szándékozik nyújtani a parlamentnek, s még abban sem, hogy az előkészítő munka melyik stádiumát tükrözi a szöveg. Mégis, játsszunk el a gondolattal, hogy a dokumentum hiteles! Az elmúlt évek eseményeinek fényében aligha várhatunk túl sokat az új kisebbségi törvénytől, bátran állíthatjuk azonban, hogy a szóban forgó tervezet jelenlegi formájában minden várakozásunkat alulmúlja.

Előzmények

Az Elnöki Hivatal weboldalának beszámolója szerint február 19-én került sor a készülő kisebbségi törvénynek szentelt tanácskozásra, amelyen az államfő mellett részt vett többek között Dmitro Kuleba külügyminiszter, Olekszandr Tkacsenko kulturális és információpolitikai miniszter, Szerhij Skarlet oktatási és tudományos miniszter, Ruszlan Sztefancsuk, a Legfelső Tanács elnökének első helyettese.

„Ez a törvény jogokat biztosít a nemzeti kisebbségeknek, ugyanakkor védi Ukrajna területi integritását és szuverenitását. Államként védjük a nemzeti kisebbségek hagyományait, ünnepeit, nyelvét, folklórját, ugyanakkor megköveteljük az ukrán hagyományok és nyelv tiszteletét. Bármely kisebbség gyermekeinek ismerniük kell népük nyelvét és az ukránt. Ez igazságos” – idézi Zelenszkijt a sajtószolgálata.

Az elnök véleménye szerint egy ilyen törvény elfogadása egyenlővé teszi az ukrajnai nemzeti kisebbségeket. Aligha tekinthetjük azonban az egyenlőség jelének, hogy bár a kormányzat a nemzetközi fórumokon többször megígérte, eddig mégsem konzultált a jogszabályról az érintettekkel, azaz a nemzeti kisebbségekkel – legalábbis velünk, magyarokkal bizonyosan nem.

Amennyiben hihetünk a híradásoknak, a jogszabályt nem mostanában csapták össze az elnök utasítására. Legalábbis a Kulturális, Ifjúsági és Sportminisztérium még az előző kormány idején, 2020 februárjában arról számolt be, hogy dolgoznak a törvényen, Dmitro Kuleba pedig, az akkori európai és euroatlanti integrációért felelős kormányfőhelyettes azt nyilatkozta, hogy nem áll szándékukban halogatni az elfogadását.

Úgy tűnik, a birtokunkba jutott dokumentum sem a napokban született, hanem még tavaly decemberben. Ehhez képest leginkább egy piszkozat benyomását kelti, amelyet ráadásul olyan ember állított össze, aki vagy nem járatos a kisebbségi jogok területén, vagy szándékosan hagyott figyelmen kívül a nemzetiségekre vonatkozó szinte minden ukrajnai és nemzetközi normát.

Totális jogfosztás

Nem igényel különösebb szakértelmet, hogy megállapítsuk, bár a tervezet nagyobb terjedelmű a jelenleg hatályos kisebbségi törvénynél, valójában számos területen szűkíti a kisebbségek jogait, illetve átveszi az oktatási és az államnyelvről szóló törvény azon normáit, amelyek jelentősen korlátozzák a nemzeti kisebbségek lehetőségeit a nyelvhasználat és az oktatás terén. Emellett a dokumentum némelyik rendelkezéséből úgy tűnik, mintha a szerzők potenciális nemzetbiztonsági veszélyforrásként kezelnék a kisebbségeket.

Ez a törvény meghatározza a társadalmi kapcsolatok sajátosságait az ukrajnai nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és szabadságainak megvalósítása terén az ukrán társadalomba való beilleszkedésük, valamint identitásuk megőrzése, védelme és fejlesztése céljából, továbbá Ukrajna állami politikájának alapjait az interetnikus kapcsolatok területén – áll az 1. cikkelyben. Ennyiből is kitűnik, hogy bár a dokumentumnak alapvetően a kisebbségek jogait kellene megszövegeznie, elsőként mégis a többségi társadalomba való beilleszkedésünket tűzi ki célul, s csak azután identitásunk megőrzését. Talán mégsem véletlen ez a megközelítés, ha figyelembe vesszük, hogy Volodimir Zelenszkij elnök fenti idézete is legalább annyira szól az ukrán elvárásokról, mint a kisebbségekről.

További furcsaság, hogy a jogalkotó szinte egyáltalán nem ígér konkrétumokat, és nem vállal kötelezettségeket az állam nevében, főként olyanokat nem, amelyeket ne lehetne többféleképpen is értelmezni.

Emellett az olvasónak az lehet a benyomása, hogy a szerző helyenként nem a kisebbségek jogainak megfogalmazására törekszik, hanem igyekszik rögzíteni a lehetőségeik korlátait. Vagyis miközben mindenki arra számít, hogy a kisebbségi törvény legalább részben ellensúlyozza majd az oktatás és a nyelvhasználat terén elvett jogainkat, valójában a tervezet csupán megerősíti a már létező korlátokat, néha egyenesen azáltal, hogy átemeli más jogszabályokból a kisebbségi jogokat szűkítő normákat.

Szűkül a nyelvhasználat

Vegyük például a nyelvhasználatot! A tervezet 4. cikkelyének 2. pontja felsorolja az állam által a kisebbségekhez tartozó polgárok számára garantált jogokat. Ezek között találjuk egyebek mellett az anyanyelv elsajátításának és használatának lehetőségét, de az anyanyelven való tanulás mostanáig gyakorolt jogát már nem, vagyis a kisebbségi törvény tervezete jelen helyzet szerint megmarad az oktatási és a nyelvtörvény által kijelölt szűkebb korlátok között. Pedig még senki sem törölte el az Alkotmány II. fejezetének 22. cikkelyét, amely új jogszabály megalkotásakor tiltja a korábban szerzett jogok korlátozását.

A tervezetnek a kisebbségi nyelvhasználatról rendelkező 10. cikkelye is csak az anyanyelv elsajátítására és a kommunikáció nyelvének szabad megválasztására ad lehetőséget, miközben a jelenleg hatályos kisebbségi törvény 6. cikkelye kimondja, hogy az állam minden nemzeti kisebbség számára garantálja a nemzeti és kulturális autonómiához való jogot: az anyanyelv használatát és az anyanyelven való tanulást vagy az anyanyelv elsajátítását az állami oktatási intézményekben.

Az állam és az észszerűség

Jó példa a sajátos állami „kötelezettségvállalásra” a 4. cikkely 3. pontja. Ezek szerint az állam Ukrajna és egyes kistérségek területi berendezkedésének tervezése és rendezése során „észszerű és arányos intézkedéseket foganatosít” annak érdekében, hogy megőrizze az őslakos népek és a nemzeti kisebbségek kompakt lakóhelyeinek integritását. Eközben a jelenlegi kisebbségi törvény 10. cikkelye szerint az állam még egyértelműen garantálja a nemzeti kisebbségek számára a lakóterületük megőrzését. Továbbá az európai Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 16. cikkelye kimondja: „A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.”

A tervezet ráadásul nem rendelkezik arról, hogy ki hivatott eldönteni, mi tekinthető észszerűnek és arányosnak, illetve hol, miként remélhet jogorvoslatot az a közösség (vagy személy), amely (vagy aki) nem ért egyet az állam intézkedéseivel. Mondhatjuk ugyan, hogy nyilvánvaló: a bíróságon kell jogorvoslatot keresni, csak hát akkor mi szükség a kisebbségi törvényre, illetve mi szükség rá, hogy az államra bízzuk, miként kíván eljárni a kisebbségek által lakott területekkel?

Tiltás és gyanakvás

Furcsa a tervezet 14. cikkelyének 2. pontja is, amely a kisebbségek jogainak biztosítására irányuló állami politika elvei között említi egyebek mellett, hogy szándékában áll megelőzni az interetnikus és etnopolitikai konfliktusokat, a nemzeti kisebbségek más államok általi felhasználását a lakóhelyük „autonomizálása” és Ukrajna bomlasztása érdekében.

És mit szóljunk a 20. cikkelyhez, amely megkísérli szabályozni (valójában korlátozni) a kisebbségi szervezetek nemzetközi kapcsolatait? A cikkely első pontja látszólag nagylelkűen engedélyezi (holott nem lenne joga tiltani!) a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek és szervezeteiknek, hogy kapcsolatot létesítsenek és tartsanak fenn etnikumuk határon túli képviselőivel, civil egyesületekkel, „hogy segítséget kapjanak tőlük nyelvi, kulturális, lelki szükségleteik kielégítésére”, hogy részt vegyenek nemzetközi nem kormányzati szervezetek tevékenységében. Ugyanakkor a nemzeti kisebbségekhez tartozóknak, civil szervezeteiknek tilos lenne együttműködniük és segítséget elfogadniuk olyan államoktól, személyektől, civil szervezetektől, alapítványoktól és más intézményektől, amelyek tevékenysége Ukrajna függetlensége, szuverenitása ellen, nemzeti egységének és biztonságának aláásására, illetve az erőszak propagálására, az etnikai, faji, vallási gyűlölet szítására irányul.

A gyakorlatban mindez azt jelentené – éppen napjaink történéseiből kiindulva –, hogy amennyiben az ukrán kormányzat valamely államot, kormányzati vagy civil szervezetet, személyt ellenségnek kiált ki, azzal szinte automatikusan megtiltaná az érintett nemzeti kisebbség számára a kapcsolattartást velük. Az is érdekes, hogy a kapcsolattartási „engedély” nem terjed ki az anyaország vagy bármilyen más ország kormányzati szerveire, illetve a kisebbségnek nyújtható támogatás formái közül hiányzik a gazdasági tevékenység támogatása. Vajon nem az a jogalkotó célja, hogy elszigetelje a kisebbséget a külföldtől, s megakadályozza, hogy az anyaország gazdasági támogatással segítse elő a határon túli közösség helyben maradását, boldogulását?

Hosszan sorolhatnánk még a dokumentum „érdekességeit”, de a fentiekből is kitűnik, hogy a szóban forgó tervezet több ponton is sérti Ukrajna Alkotmányát, nem vagy csak részlegesen építi be, tükrözi Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásait a kisebbségi jogok terén, és számos területen visszalépést jelent a jelenlegi szabályozáshoz képest. Reméljük, hogy a tervezet nem ebben a formájában kerül a Legfelső Tanács elé, illetve bízunk benne, hogy a magyar érdekvédelmi szervezeteknek mégiscsak lesz lehetőségük kifejteni a véleményüket a készülő jogszabályról.

(ntk)