Buhajla József: „Nem fogok elszakadni Kárpátaljától”

2021. június 26., 12:04 , 1063. szám

„Buhajla József ungvári magyar főkonzul 2015 szeptembere óta teljesít misszióvezetői szolgálatot Kárpátalján. Az elmúlt 6 év folyamán szinte napi rendszerességgel értesülhetünk a sajtóból a diplomata megyénkben és a hágón túl végzett tevékenységéről. Kárpátaljai külszolgálata végén az embert próbáló munkájáról, személyes élményeiről és a távlatokról beszélgettünk.

– A diplomata életében minden külképviselet egy munkahely, de valószínűleg más valamely Kárpát-medencei magyarlakta területen dolgozni, mint egy teljesen idegen nyelvű közegben. Mit jelentett az Ön számára a kárpátaljai kinevezés?

– Kezdjük a legelején. 1990. október 15-én kerültem a Külügyminisztérium állományába, és az itt eltöltött 31 évem alatt ez már a hatodik külszolgálatom. Való igaz, hogy Kárpátalja több szempontból is kiemelt terület. A diplomata feladata hazáját szolgálni, bárhol is legyen a világban. Ebben az esetben ez egy különleges státuszt is jelent, mert itt honfitársaink is élnek, és szoros kapcsolatot tartunk az anyaországgal is. Mindig kihangsúlyozom, hogy Kárpátalja bizonyos szempontból a legmostohább körülmények között van a többi régióhoz képest. Ez motivált abban, hogy az eltöltött 6 év alatt igyekezzek mindenfajta olyan lehetőséget megragadni, mellyel segíteni tudom az itt élők munkáját, szülőföldön való boldogulását.

Másrészt, ez az első olyan állomáshely, ahol misszióvezetőként, főkonzulként vagyok. Összetett volt a feladat, de szeretem a kihívásokat. Fantasztikus volt ez a hely. Fiatal diplomatáknak szoktam mondani, hogy aki Ungváron megállja a helyét, az bárhol a világon képes arra, hisz itt egy teljes repertoár, széles spektrum jelenik meg a diplomáciai élet útvesztőiből. Olyasmi is előfordul, ami tankönyvekben nem szerepel, s viszonylag gyorsan és lehetőleg jó döntéseket kell hozni. Az elmúlt 6 év alatt ez sikerült.

A magyar–ukrán viszonyban megértük a csúcsot, amikor fantasztikus volt a két ország együttműködése. 2015–2017 között, még mielőtt a vízummentesség bekövetkezett volna, példás volt a két ország kapcsolata. Majd megértük a másik végletet is, amikor lesüllyedtünk a fagyos szintre, egészen odáig, hogy diplomaták kölcsönös kiutasítására is sor került.

Az volt a szerencsém, hogy mielőtt ide jöttem, egy rövid ideig külszolgálaton voltam Szerbiában, a Vajdaságban. Ott első beosztottként dolgoztam, de nagyon jó volt tanulótérnek. A vajdasági tapasztalatokat érdemes lenne átvenni, és egyfajta normális együttműködést, békés egymás mellett élést folytatni, hiszen több mint 1000 éve itt élünk egymás mellett, s eddig senkinek semmilyen problémája nem volt egymással.

Apró lépéseket lehet látni 2021-ben, amelyekkel most sikerül javítani a két ország kapcsolatát. Bizakodó vagyok, hogy ez sikerül. Hosszú évek után a különböző munkacsoportok újra egy asztalhoz ültek. Egymást követő felsővezetői szintű találkozókra került sor. A külügyminiszterek gyakran találkoznak, folyamatos egyeztetés van a két szaktárca között. Mindez reményt ad arra, hogy előbb-utóbb elindul egy olyan irány, amely az itt élő magyar kisebbség számára is jó és elfogadható lesz, s talán sikerül azokat a körülményeket megváltoztatni, amelyek ide sodortak bennünket. Bízom benne, hogy egy értelmes párbeszéd meghozhatja az eredményt.

– A Magyarország Ungvári Főkonzulátusának élén eltöltött 6 év alatt Kárpátalja-szerte a különböző rendezvények rendszeres résztvevője volt. Szinte valamennyi településen megfordult, és számos fejlesztési beruházást valósítottak meg a Magyarország Kormányának hathatós támogatásával.

– Ha egy diplomata jól akarja ellátni a feladatát, akkor meg kell ismernie azt a közeget, ahol a munkáját végzi. Való igaz, hogy Kárpátalja-szerte szinte minden településen jártam. Ez nagyon fontos, mert csak úgy lehet jó munkát végezni, ha ismerjük az ott élők problémáit, le tudunk ülni egyeztetni egy kávé vagy, ahogyan itt szokás, egy pohár nemesebb ital mellett. Ez csak így működik.

Bátran mondhatjuk, hogy 2015-ben az infrastrukturális ellátottság, legalábbis, ami az úthálózatot illeti, a nullával volt egyenlő. Nagyon nehéz volt egy-egy helyszínt megközelíteni. Mára ez gyökeresen megváltozott, egyre könnyebb beutazni a különböző helyeket, érzékelhető a folyamatos fejlődés.

2016-ban megpróbáltuk a gazdaságélénkítő programot a vajdasági minta alapján elindítani, de Ukrajnában kicsit más feltételekkel. Annak ellenére, hogy ez minden itt élő saját érdeke is lenne, nagyon döcögve megy. Sőt, a 2020. november 30-ai történések óta mondhatjuk, hogy meg is állt. De bízom abban, hogy ukrán barátaink felismerik azt a lehetőséget, hogy ebből nemcsak az itt élő magyar kisebbség, hanem az itt élő többségi nemzet is profitálni fog. S még egy dolgot nem szabad elfelejteni: ha mi itt építünk bármit – óvodát, iskolát stb. –, azt nem fogjuk kerekekre tenni és eltolni, hanem a helyi infrastruktúra gazdagodik, az itt élők körülményei javulnak.

– A konzuli területhez tartozó Lemberg (Lviv), Ivano-Frankivszk és Csernyivci megyében is számos projektet valósítottak meg.

– Ott szintén nagyon sok rendezvényt tartottunk, de egyfajta különbséget kell tenni a kárpátaljai honfitársaink érdekében végzett szolgálat és a Magyarország részéről folyamatosan tanúsított gesztuspolitika elemei között. Természetesen, mindkettőnek igyekeztünk eleget tenni. Mind itt, Kárpátalján, mind a hágón túl sok rendezvényt sikerült megszervezni, bemutattuk a kulturális értékeket, vittünk segítséget, támogatást, megszerveztük az ATO-s gyerekek folyamatos táboroztatását. Ebbe a munkába a megyékben működő tiszteletbeli konzuljainkat is bevontuk, ők állították össze a csoportokat, segítettek a szervezésben.

Csernyivciben is sokkal többet tettünk volna, de az ukrán külügyminisztérium mind a mai napig nem adott működési engedélyt a csernyivci tiszteletbeli konzulunknak. Várjuk az erre vonatkozó pozitív döntést.

Például az operettszínháznak egy roadshow-t szerveztünk olyan számú résztvevővel a különböző előadásokon, hogy ez méltán híres lett. De megemlíthetem a számtalan kiállítást is a kiskunhalasi csipkétől kezdve a Roth Miksa-kiállításig. Felsorolni is nehéz mindet.

Lemberg megyében, Tuholkán kápolnát, gyülekezeti templomot építettünk, Zsupániban közösségi házat, kulturális központot, Klimec településen hamarosan átadásra kerül a Fényeslitkével közösen létrehozott játszótér. S vannak még a tarsolyunkban hasonlóak.

– Nemcsak munkában, de elismerésben is gazdag éveket tudhat maga mögött.

– Mindegyikre büszke vagyok és jóleső érzéssel tölt el, de ha ki kellene emelni néhányat, akkor az egyik mindenképp a Moszkal kormányzó által 2017-ben adományozott Aranymedve-díj, Kárpátalja legmagasabb kitüntetése, melyet másfél éves itteni szolgálatom után kaptam meg, elismerve azt a segítséget, támogatást, amit az itt élőknek nyújtottam, beleértve a többségi nemzethez tartozókat is. A klórszállítmány, a dialízishez szükséges eszközök, a gyógyszerek vagy az egyéb adományok, amelyek közbenjárásommal, Magyarország segítségével megvalósultak, nem egyéni érdemeim. Ha kapok egy kitüntetést, elismerést, az Magyarországnak is szól.

Amire úgyszintén nagyon büszke vagyok, hogy elindult az ATO-s gyerekek táboroztatása, és az ivano-frankivszki tiszteletbeli konzulunkkal közösen kitaláltuk a Gyerekek a világbékéért programot. A gyerekek elindultak Kijevből, a végső állomás Vatikán volt, közben pedig bejárták Európa számos fővárosát, és ahol misszió­vezetőként dolgoznak barátaim, fölvettem velük a kapcsolatot, s leszerveztem, hogy fogadják őket. A gyerekek megpróbálták elmondani, lerajzolni, hogy nem akarnak háborút, szeretnék, ha mindenkinek élnének a szülei, rokonai, barátai. Ennek eredményeként pápai áldást kaptam. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy ezt egyéb hivatalos program miatt nem tudtam személyesen átvenni a Vatikánban. De ilyen a diplomáciai szolgálat, talán majd legközelebb.

Miniszter úrtól is számos elismerést kaptam, Miniszteri Dicséretben is részesültem. 2018-ban megkaptam a legmagasabb diplomáciai rangot, a nagykövetit, melyet a köztársasági elnök adományoz. Ezzel elismerték munkámat.

Nem utolsóként, de a teljesség igénye nélkül megemlíteném, hogy a távozásom kapcsán Nílus püspöktől Romzsa Tódor-emlékérmet vehettem át.

Ezek voltak a legjelentősebbek, de természetesen az ATO-s katonáktól is kaptam elismerést a gyerekek táboroztatásáért. Az említettekre az ember méltán lehet büszke. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, s a kitüntetések által erről visszaigazolást kaptam.

– Milyen nehézségeket okozott a pandémia?

– A világjárvány nemcsak a főkonzulátusnak okozott problémát, hanem gyakorlatilag mindenkinek az egész világon. Egy olyasfajta sajátos eseménnyel szembesült mindenki, amelyre nem volt felkészülve. Egyes országok még mindig küzdenek az elemeivel, vagy nem csengett le a harmadik hullám. Szerencsére Magyarország gyorsan és jó döntéseket hozott. Az oltások lehetővé tettek egyfajta nyitást, a gazdasági újraindítást, ami elengedhetetlen.

A főkonzulátus kezdetben ügyeleti üzemmódra állt át. Én például meglepődtem, mivel nem tudtam, hogy sok magyar állampolgár dolgozik Ukrajnában, akik bizonyos idő után jelentkeztek, hogy már szeretnének hazajutni. Így repatriáltuk őket. Illetve amivel számolni kellett, hogy a kárpátaljai honfitársaink alapvető szükségletei hiányoztak: a határok lezárásával elérhetetlen lett az anyaországi orvosi ellátás, a gyógyszerellátás, megszűntek azok az alapvető dolgok, amelyekhez hozzászoktak az itt élők. A főkonzulátus igyekezett megoldani, orvosolni ezeket a gondokat. Számos esetben hoztunk Ukrajnába segélyszállítmányt, gondolok itt például a kétszer 50 darab lélegeztetőgépre. Ebből 50 darab Kárpátaljára, majd a következő szállítmány Ukrajna más területeire került, pl. kapott Ternopil, Lemberg, Ivano-Frankivszk megye. És még egy nagyon fontos dolgot meg kell említeni: Magyarország volt az egyetlen ország, amely folyamatosan nyitva hagyta a tranzitútvonalat az ukrán állampolgárok számára, lehetővé tettük a hazatérést, a tranzitásált, hisz Szlovákia, Lengyelország, Románia folyamatosan zártak, és azokon a határokon ma is vannak problémák. Magyarország kijelölte a határátkelőket, időpontokat, tranzitútvonalakat, és lehetővé tette az átjárást. Ezzel óriási segítséget nyújtott Ukrajnának.

– Mire fog emlékezni legszívesebben az itt töltött évekből?

– Az elmúlt időszak – 6 év nagyon hosszú – alatt rengeteg embert megismertem, nagyon sok barátot, ismerőst szereztem. Ezekre az emberekre, a velük folytatott beszélgetésekre, a közös programokra mindig örömmel fogok emlékezni. Nem emelnék ki senkit, mert összességében fantasztikus élményként éltem meg Kárpátalját. Azt kevesen tudják rólam, hogy én a szomszédban – Tarpán, Gulácson – töltöttem a gyerekkoromat. Akkor nem gondoltam volna, hogy valaha diplomataként térek vissza ebbe a térségbe, és főkonzulként fogom itt szolgálni a hazámat, de sokat segített az itt élők problémáinak a megértésében. Mert tizenéves koromban az 5 kilométerre lévő országrészt alaposan megismertem. Csak ilyen apróságot említek: a szvetter, a lóca, a sánc és egyéb szavak értelmét nem kellett megmagyarázni.

És még egy érdekesség: egyesek azt mondják, ukrán oldalról az ukrán hangzású nevem, amit o-val írnak (Buhajlo) miatt fogadtak be. 1785-ig tudtam visszanézni a családfát, céhmesterek éltek ebben a térségben, igaz, pontosan nem tudom a térképen elhelyezni, mert jelentősen változtak a határvonalak. De tény, hogy a család egy része itt élt. Nem tudom, hogy a nevem vagy az itt végzett tevékenységem alapján, de úgy érzem, a többségi nemzet helyi képviselőivel sikerült megtalálni azt a hangot, azt a kapcsolatot, amely a hatékony együttműködéshez szükséges. Elég sok kormányzót „elfogyasztottam”. Moszkal kormányzóval alakult ki a legjobb munkakapcsolat, ha vele megegyeztünk valamiben, ő azt be is tartotta. Volt olyan is, akihez hivatalos levelet kellett előzetesen írni, hogy egyáltalán fogadjon. De a diplomatának az a feladata, hogy megtalálja a párbeszéd megfelelő formáit, hogy együtt dolgozhassunk. A másik véglet a csapi határ­átkelő, ahol folyamatosan cserélték a vám- és határőrparancsnokokat. Talán 6 vagy 8 váltást éltem meg, s mindenkivel meg kellett találni a közös hangot.

– S mit felejtene el a lehető leggyorsabban, vagy tenne meg nem történtté?

– Talán a szélsőséges elemek térnyerését. Volt egy olyan időszak, amikor az ukrán hatóságok teret adtak nekik, engedték, hogy az itt élőket, de akár a diplomatákat is vegzálják. Amikor azzal a jelszóval vonultak fel a szicsgárdisták, hogy elvágjuk a magyarok torkát, s minden egyes március 13–15-e azzal telt, hogy különböző hatóságokkal egyeztettünk, hogyan tudunk ünnepelni. Szerencsére az említett kormányzó hathatós beavatkozásának köszönhetően ezek a jelenségek megszűntek.

Illetve egy dolgot nagyon szívesen elfelejtenék: amikor Porosenko exelnök épp március 15-én, pont a Petőfi téren tartott választási rendezvényt. De akkor is megtaláltuk a megoldást, hogy méltóképpen megünnepeljük március 15-ét.

– A család, gyerek hogyan tolerálja a szolgálati helyek változásait?

– A diplomaták gyerekei nincsenek könnyű helyzetben. Az állomáshelyek változását valamelyik gyerek jobban kezeli, valamelyik kevésbé. Úgy érzem, hogy Blanka viszonylag jól tolerálta. Most 10 éves, ebből 6-ot itt töltöttünk. A korábbi külszolgálatom helyén német–szerb óvodába járt. 4 éves volt, amikor ide érkeztünk, itt a 6. számú óvodában kezdte, ahol, ha jól emlékszem 32-en voltak egy csoportban. Közülük hárman beszéltek magyarul, de Blanka hamarabb tanult meg ukránul, mint a többi gyerek magyarul. Majd az óvoda befejezését követően az ungvári 3. számú orosz iskolában tanult. Szerencsére most épp befejezte a 4. osztályt, sikeres záróvizsgákat tett, megtanult oroszul, ukránul, jól beszél angolul, amit 10 évesen már nem fog elfelejteni. Nem könnyű a helyzete, de ő ebből profitált, előnye lesz az életben.

Emlékszem, amikor kisebb volt, nehezen viselte, hogy hétvégéken is gyakran voltam távol. Általában napi négynél több rendezvényt nem vállaltam. Visszaemlékszem a hétvégékre, amikor Blanka látta, hogy öltözöm: öltöny, nyakkendő, indulás. Akkor megnézte az anyját, hogy ő is öltözik-e. Ha anya nem készült, akkor minden rendben, nincs gond. A kezdetekkor olyan is előfordult, hogy átkarolta a lábam, hogy ne menjek sehová – de tudtuk kezelni a helyzetet.

– Hogyan tovább?

– Jelen helyzet szerint Budapesten folytatom, és valószínűleg nem fogok elszakadni Kárpátaljától, illetve Ukrajnától. Bizonyos jelek alapján arra lehet következtetni, hogy a jövőben is ezzel a területtel foglalkozom. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. A tervek között szerepel további külszolgálat is másik állomáshelyen, ám a helyszín egyelőre még nem publikus.

– Köszönöm a beszélgetést, és az utóbbi kinevezések fényében mi mást kívánhatnánk: viszontlátásra Kárpátalján – ismét főkonzuli szerepben.

Rehó Viktória