Ősi föld alatti építmények Kis-Ázsiától Európáig

A perzsa özönvízhagyományban Yima herceg és barátai állatokkal és növényekkel együtt egy várban, egy háromszintes, széles utakkal rendelkező nagy föld alatti várban vészelték át a katasztrófát. Ám nemcsak e legendában, hanem a valóságban is épültek városok a mélyben.

Kis-Ázsia keleti részén terül el Kappadókia, ahol több mint 200, alagutakkal összekötött föld alatti várost véstek ki a könnyen megmunkálható, egyúttal viszont kellően szilárd vulkáni eredetű kőzetből, a tufából még az ókorban. Közülük Derinkuyu a legnagyobb. Ismerkedjünk hát meg vele! A folyosók, lépcsőházak, kisebb-nagyobb termek hatalmas és jól megtervezett rendszere 18, egymás alatt elhelyezkedő szintből áll, melyek közül a legalsó mintegy 85 m mélyen húzódik. A legfelső bejáratot, illetve az emeletek mindegyikét csak belülről nyitható korong alakú kőajtók zárták el, közepükbe pedig kör alakú lyukat fúrtak, melyen keresztül lándzsával mérhettek csapást a támadó szándékú betolakodókra. Volt itt templom (más forrásban kápolna), iskola, megannyi gabona-, víz-, illetve takarmánytároló, marhaistálló, borospince, 55 méter mély kút, melynek alsó részét el lehetett zárni az ellenség elől. Több mint 50 szellőzőakna s a hozzájuk kapcsolódó szellőzőjáratok összetett, ma is működő rendszere biztosította, hogy friss levegő járja át a folyosó- és teremkomplexumot. A rengeteg barlanglakásban pedig 20–25 ezer ember is ellakhatott, több hónapig, átvészelve üldözéseket, hódító hadjáratokat. Mosdók gyanánt agyagedényeket használtak, s a lakók fáklyafény mellett éltek. Egészen az 1920-as évekig használták kappadókiai görögök, míg csak az 1919–1922-es, görög vereséggel végződött görög–török háború után, a görög–török lakosságcsere során el nem hagyták utolsó lakói. De mikor épült? Az első adatot az ógörög katona, történetíró Xenophón Kr. e. 370 körül írt Anabazisz c. munkájában olvashatjuk róla, az építés időpontját illetően viszont csak elméletek léteznek. Ezek szerint vagy a Kr. e. VIII. században kezdték kialakítani, vagy még a hettiták, Kr. e. 1400 körül, vagy ugyanők, csak 200 évvel később, a frígek támadásakor, s esetleg a frígek építették ki a legnagyobb részét. Az viszont biztos, hogy több civilizáció használta, lakossága pedig a bizánci korszakban duzzadt a legnagyobbra.

Több kilométernyi alagutakkal kapcsolódik hozzá Kaymakli föld alatti városa, melynek nyolc szintje közül még csak négy van feltárva, s a becslések szerint mintegy 3000-en, 3500-an lakhatták. A frígek kezdték kiépíteni, majd az őskeresztények is használták üldöztetéseik idején. A keletrómai (bizánci) korszakban bővítették ki mai méretére, s menedéket nyújtott a betörő arabok, törökök, majd Timur Lenk hadai ellen. Az oszmán időkben is lakták, és csak a fent említett görög–török lakosságcsere során hagyták el utolsó lakói. Itt is megtalálható a szellőzőrendszer, illetve a hatalmas, belülről nyitható, korong alakú kőbejárat, mely alatt a különböző szintek különböző célokat szolgáltak. A barlanglakásokat az első és a második emeleten alakították ki. Mellettük az első szinten marhaistállók kaptak helyet, a másodikon pedig az egyhajós, kétapszisos templom. A harmadik és a negyedik emeleten tárolóhelyiségek sorakoztak, a harmadikon pedig még egy rézolvasztó is helyet kapott. A négy, még fel nem tárt emelet funkciója egyelőre ismeretlen.

A föld alatti városokhoz hasonlóan igen érdekesek az Európa-szerte feltárt régi alagutak. Dr. Heinrich Kusch osztrák barlangász, régész, őstörténész szerint a neolitikum (újkőkorszak) elején, 12 000 éve ősi alagutak hálózatát építették ki a Skót-felföldtől a Földközi-tenger partjáig, melyek korai konfliktusok idején, illetve kedvezőtlen időjárási körülmények közepette ragadozóktól is védetten kötötték össze a különböző területeket, több ezer kilométeren átívelve. A kutató munkatársaival együtt 700 méternyi alagúthálózatot tárt fel Bajorországban, 350 méternyit az ausztriai Stájerországban, s mint állítja, ezek nincsenek mind összekötve egymással, de összességében véve egy kiterjedt hálózatot alkotnak. Csak 70 cm szélesek, épp arra elegendők, hogy egy felnőtt ember át tudja magát préselni rajtuk, de helyenként kiszélesednek, sőt ritkábban elég tágasak, pihenőhelyek, raktározókamrák találhatók bennük. Szerinte több mint másfél millió kilométernyi alagúthálózat köt össze minden európai országot, régiót, és tény, hogy több száz újkőkorszaki település alatt találhatók alagutak. Ám míg például az Alpokban és környékükön a mészköves-dolomitos rétegekben neolitikumi kő munkaeszközökkel is ki lehetett vésni alagutakat, ám pl. a gránitos kőzetű Finnországban nem lehetett az adott szerszámokkal megtenni ugyanezt, a törmelékes kőzetű Germán–Lengyel Alföldön pedig az alagutak egykettőre beomlottak volna. A Stájerországi Történelmi Egyesület szakemberei pedig kizárják, hogy őskori eredetűek lennének az ottani alagutak, mivel a radiokarbonos kormeghatározás szerint a legrégebbiek is a népvándorlás korából származnak, és átmeneti búvóhelyekként szolgáltak a helyi lakosok számára. Kusch hipotézise további ellenőrzésre szorul.

Lajos Mihály