Kígyómarások itthon és a nagyvilágban

Az utóbbi időben tele az ukrán bulvármédia a kígyómarásos esetekkel. Az Ukrán-Kárpátokban idén ez idáig fél tucatnyi viperamarás történt, és bizony a kígyók iránti ösztönös irtózás nem segít a híreket olvasók emberi reakcióinak kezelésében. Egy-egy, a média által „felturbózott”, viperamarásos történet után a legtöbben még a legártalmatlanabb vízisiklónak sem kegyelmeznek, ami sokak véleménye szerint éppúgy nem megoldás, mint kígyómarástól elhalálozni. Ezért próbálunk hát, szigorúan a tényeknél maradva, egy kis reális körképet adni a viperák és egyéb mérges kígyók világából.

Elsőre persze rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon mi miatt növekszik drasztikusan az ember-vipera konfliktusok száma a Kárpátokban? A kérdésre pedig dr. Potyhis Lajos, az UNE Zoológia Tanszékének vezetője adott választ.

– Elsősorban szeretném leszögezni, hogy Kárpátalján és a Kárpátok teljes ukrajnai területén egyetlen mérges kígyófaj él, a keresztes vipera (Vipera berus). Ez a hüllő viszont élőhely szempontjából igen opportunista. A sziklás hegyoldalakban éppúgy megtalálja létfeltételeit, mint az erdő avar borította talaján. Gyakorlatilag bármilyen erdei-havasi élőhelyen előfordulhat. Ebből következik, hogy színe és mintázata élőhelyei függvényében igen változatos. Érdekessége, hogy elevenszülő (neve a „vivo” - élet és „paro”- szülő latin kifejezésekből származik). Nem tojásokkal szaporodik, ahogy azt a többi hüllő teszi. Eleven kis viperákat hoz világra, a kelési folyamat az anya testében megy végbe. Elszaporodása pedig egyértelműen a klímaváltozáshoz köthető, hiszen hidegvérű élőlényként az enyhe telek és forró nyarak rendkívüli módon kedveznek számára. Gondoljunk csak bele, nem véletlen hogy a legnagyobb kígyók épp a trópusokon élnek.

– Mennyire támadókedvű ez a hüllő?

– A legkevésbé sem! Bár a természet egy roppant hatékony fegyverrel, csöves, injekciós tűhöz hasonló méregfoggal és sejttoxint termelő méregmiriggyel látta el, eszébe sincs ránk lesni és belénk marni. Táplálékát egerek és gyíkok szolgáltatják. Alapvetően kerüli az embert, de pl. eső után, a gyorsan átmelegedő hegyoldalakban érdemes óvatosnak lenni, hiszen előszeretettel fekszenek ki napozni. Ez esetben ráadásul a hideg csapadéktól csökken testhőmérsékletük, lelassul a reagálóképpességük, és könnyen sarokba szorítva érezhetik magukat, ahonnan nincs más kiút, mint marni.

– Mit mutat a statisztika? A marások hány százaléka vezet halálhoz?

– A nemzetközi statisztika szerint a keresztesvipera-marások 7, azaz hét százaléka vezet halálhoz. Az rizikófaktorok között pedig a kései és nem szakszerű orvosi ellátás mellett a krónikus keringési betegségek, valamint kis testsúly (gyerekekre fokozottan veszélyes!) játszanak fontos szerepet.

Nos, mint látjuk a keresztes vipera nem egy királykobra vagy fekete mamba, de vajon milyen az élet ott, ahol ezek a fokozott életveszélyt jelentő, a köznyelv által „ötperceskígyónak” (marás után 5 perccel beáll a halál – tartják sokan) nevezett hüllőkkel kénytelen az ember megosztani erdőt-mezőt. A Kalahári bozótvadonja bizony ilyen hely, és a hetilap online változatában már bemutatott Kondor Imre namíbiai hivatásos szafarivezető bizony akarva-akaratlan komoly kígyós tapasztalatok birtokába jutott:

– Afrika déli részén és így nálunk, Namíbiában is, négy csoportba sorolják a kígyókat: ártalmatlan, enyhén mérgező, veszélyes és életveszélyes. Az első két csoportba tartozó kígyók marása nem okoz komoly bajt, az enyhén mérges kígyók marása leginkább darázscsípéshez hasonlítható. A veszélyes és életveszélyes – ide tartozik több helyi viperaféle is – csoportba tartozó kígyók marása esetén viszont elengedhetetlen a kórházi kezelés. Az Egyenlítőtől délre a legtöbb halálos kígyómarásért a mozambiki köpködő kobra és a puffogó vipera „felelős”. Ezek a hüllők azonban sem agresszivitás, sem méreganyag-hatékonyság és -mennyiség tekintetében nem játszanak egy ligában az európai mérges kígyókkal.

A fentiek alapját talán mondanom sem kell, hogy milyen fontos a kígyók pontos ismerete, amire a hivatásos szafarivezetők képzése során nagy figyelmet fordítanak. Ráadásul nemcsak felismerni kötelező a fajokat, de tudni kell velük bánni. Egy mérges kígyó felismerése, elfogása és biztonságba helyezése a munkánk szerves része, amit az ASI-nál (African Snakebite Institute) végzett gyakorlatokon sajátítanak el az állatorvosok, szafarivezetők, hivatásos vadászok és vadőrök.

A kígyóveszély miatt egy ideig még ellenmérget is hordanunk kellett a turisták és vadászok kísérete közben, de aztán a tapasztalatok azt mutatták, hogy az ellenméreg nem csodaszer. Mi több, néha többet árt mint használ. Néhány éve ezeket a gyógyszereket a hatóság be is vonta tőlünk. Kiderült ugyanis, hogy sok esetben a kórházi tüneti kezelés – lázcsillapítás, lélegeztetés, vérnyomás stabilizálása, szívritmus szabályzása stb. – fontosabb, mint az ellenméreg. Rendkívül fontos viszont a kígyó fajának meghatározása, mert ebben az esetben az orvosok rögtön célirányosan vehetik fel a harcot a szervezetbe került méreganyaggal, hiszen a legtöbb fajnak egyedi mérge van. A viperák például citotoxinokat, sejtszinten ható méreganyagokat, a mambák viszont a légzést megbénító idegmérgeket termelnek.

– Ha megtörténik a baj, elsősegély gyanánt mit lehet tenni?

– Ugyanazt, amit odahaza, nálatok, a Kárpátokban. Legfontosabb, hogy a sérültet feltámasztott derékkal félig ülő, félig fekvő helyzetben nyugalomba helyezzük. A marás helyét felvágni, véreztetni, kiszívni, a sérült végtag vérkeringését elkötni szigorúan tilos! A marás érte végtagot és a sérült arcát-nyakát hideg vizes borogatással hűtsük, és reménykedjünk a mielőbbi orvosi ellátásban. Az általad említett keresztes vipera marása esetén, ha 2-3 órán belül megkezdik a sérült orvosi ellátását, szinte biztos, hogy nem lesz semmilyen komplikáció. A kígyómart személy néhány napon belül elhagyhatja a kórházat. Persze egy fekete mamba marása esetén más a helyzet. Ha nem is 5 perc, de egy-két óra alatt jó eséllyel elhalálozik a megmart személy. Ugyanakkor még ebben az esetben is van némi remény a túlélésre. Windhoeki herpetológus ismerősömet nemrég a feje búbján (a mambák hatalmas, 3-4 méteresre növő mérges kígyók, amelyek olyan magasra képesek felágaskodni, hogy gyakran nyakba-arcba marnak) marta meg az egyik fekete mambája! Villámgyors és szakszerű orvosi segítséggel, valamint azzal az aprósággal, hogy a mamba nem teljes méregadagot fecskendezett a testébe – mivel „csak” figyelmeztető-védekező marást produkált –, és persze óriási szerencsével élte túl az esetet!

Matúz István