Atomzsarolás

Az ön- és közveszélyes arrogancia újabb példájával szolgált az ukrán politika. Múlt héten David Arahamija, a kormánypárt, a Nép Szolgája parlamenti frakció vezetője sajnálatának adott hangot, amiért Ukrajna függetlenségének hajnalán lemondott az atomfegyverekről. Mint fogalmazott, Kijev most „zsarolhatná a világot”, és pénzt is kaphatna.

„Az egész világot zsarolhatnánk, és kapnánk pénzt a karbantartásra, ahogyan az most sok más országban történik” – jelentette ki Arahamija az Ukrajina 24 tévécsatorna műsorában.

A politikus előzőleg bírálta Leonyid Kravcsukot, Ukrajna első elnökét, aki beleegyezett az atomfegyverek megsemmisítésébe az 1994-ben aláírt Budapesti Memorandum alapján. Ebben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) budapesti konferenciáján aláírt dokumentumban Ukrajna csatlakozott a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló atomsorompó-egyezményhez. A memorandumot aláírta az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország is, biztonsági garanciákat nyújtva Kijevnek az atomfegyverekért cserébe.

„Ha atomnagyhatalom lennénk, akkor mindenki másképp beszélne velünk, másként egyezkedne… – sóhajtozott a képviselő. – Ha már így kellett lennie, szerintem egészen másként kellett volna hozzálátni” – tette hozzá.

Arahamija kijelentései nem előzmény nélkül valók. A jelenlegi hatalom részéről nem egyszer bírálták már a memorandumot és a döntést is, amelynek következtében Ukrajna megvált a rakétáktól, melyek nagyhatalmi státuszt biztosíthattak volna a számára. Ezek a kifakadások azonban mostanáig rendszerint belpolitikai indíttatásúak voltak, és Kijevben soha nem mentek el addig, hogy nyíltan bírálták volna az Egyesült Államokat vagy Nagy-Britanniát, amiért tétlenül nézték végig 2014-ben a Krím Oroszország általi megszállását vagy a kelet-ukrajnai konfliktust. Zárójelben megjegyzendő, számon kérni a garanciákat a nagyhatalmakon az előző elnök, Petro Porosenko részéről lett volna logikus és indokolt, de az előző elnök hivatali ideje alatt talán még annál is kevesebb szó esett erről a lehetőségről, mint napjainkban.

A közösségi médiában valóságos mémáradatot váltott ki Arahamija megjegyzése. Előszeretettel ábrázolták például észak-koreai diktátorként, atomrakétával a hóna alatt, idézve szavait a zsarolás elszalasztott lehetőségéről. Ezzel nyilvánvalóan arra akartak utalni a mémgyártók, hogy napjainkban egyedül a KNDK próbálja arra használni atomfegyvereit, hogy gazdasági segítséget csikarjon ki a világból, ennek ellenére évtizedek óta elszigetelt, nemzetközi szankciókkal sújtott ország, amelyet időről időre éhínség sújt.

Amikor hasonló kijelentéseket tesz, Arahamija látszólag megfeledkezik a zsarolás következményeiről, mutat rá a zn.ua. Arról nem is szólva, teszi hozzá a portál, hogy az 1994-es memorandum aláírása nem egy spontán ötlet eredménye. Ukrajna atommentes státusza már az 1990. július 16-án a Legfelső Tanács által 355 szavazattal elfogadott Nyilatkozat az állami szuverenitásról című dokumentumban is rögzítve lett. Ezenkívül köztudott, hogy akkoriban jelentős nemzetközi nyomás nehezedett az országra az atomfegyverekről való lemondást sürgetve, miközben Ukrajnában is szinte teljes volt az egyetértés ez ügyben, amiben nyilván a csernobili katasztrófa még viszonylag friss emléke is közrejátszhatott.

Az ukrán sajtó a téma kapcsán felidézte Leonyid Kravcsuknak, az ország első elnökének visszaemlékezéseit, aki a kilencvenes évek elején történtekről szólva nemegyszer hangsúlyozta, hogy az ukrán nukleáris fegyverek indítógombját valójában Moszkvában őrizték, miközben Kijevnek nem volt elég pénze a rakéták karbantartására.

A kormányzat részéről semmi kivetnivalót nem találtak Arahamija szavaiban. Mihajlo Podoljak, az Elnöki Hivatal vezetőjének tanácsadója szerint a frakcióvezető nem hivatalosan beszélt, s különben is csak tréfált. A politikust köztudottan kifinomult irónia jellemzi, mondta. Olekszandr Kornyijenko, a Nép Szolgája párt vezetője rámutatott, hogy Arahamija semmire nem szólított fel televíziós megnyilatkozásában, szavaival „csak bizonyos elnöki döntéseket minősített”. Ami történt, az szerinte csupán afféle „mentális” eszmefuttatási kísérlet arról, hogy mi történhetett volna, ha másként alakulnak a dolgok.

Az ellenzék viszont nem volt ilyen megbocsátó.

„Bármely más országban a kormányzó frakció vezetője számára az ilyen beszéd katasztrófát jelentene. De nálunk már mindenki hozzászokott mindenhez” – állapította meg rezignáltan Olekszij Honcsarenko, az Európai Szolidaritás párt megmondó embere.

Oleh Volosin képviselő, az Ellenzéki Platform – Az Életért párt részéről azt ígérte, külföldi parlamenteknek is megküldik az elhangzottak leiratát, „hadd ismerjék meg a viták színvonalát hatalmi dolgozószobáinkban”.

„Nukleáris zsarolás a kormányzó frakció vezetőjétől egy olyan országban, amely nem képes saját korvettet vagy helikoptert építeni – marhaság és az alkalmatlanság jele. Csak az atomfegyver hiányzik a mi káoszunkból” – háborgott a politikus, akit szintén a strana.ua idéz.

Elemzők szerint Arahamija esete arra vall, hogy Ukrajna folytatja a Nyugat közvetett – és természetesen igen óvatos – bírálatát az Északi Áramlat–2 gázvezeték megépítése és az Oroszországgal való „békülés” politikája miatt. Ennek lényege, hogy a kritikus megjegyzéseket olyan kormányzati tisztviselők, politikusok fogalmazzák meg, akiknek a súlya a Nyugat szemében nem jelentős, és nem is foglalkoznak külpolitikával. Kijev ezekkel a többé vagy kevésbé óvatos jelzésekkel igyekszik tudtára adni a nagyhatalmaknak az elégedetlenségét. Ezúttal azonban, mondják a hozzáértők, Arahamija túllőtt a célon azzal, hogy nyíltan zsarolást emlegetett.

Akik jól ismerik az ukrán politikát, azok pontosan tudják, hogy Arahamija kijelentései aligha nevezhetők nyelvbotlásnak vagy túlzásnak. Az ukrán elit elfogadható eszköznek tekinti a zsarolást a bel- és a külpolitikában egyaránt. Példaként Olekszij Aresztovics esetét említik. A Donyec-medencei rendezés előkészítésére létrehozott háromoldalú kapcsolattartó csoport ukrán küldöttségének szóvivője a Dom tévécsatorna műsorában nemrég kijelentette: „Ha a Nyugat meg akar barátkozni Oroszországgal az ukrán érdekek vagy azok jelentős részének feladása árán, akkor Kelet felé fordulunk, és ezzel ismét egyensúlyba hozzuk politikánkat.” Ez azt jelenti, tette egyértelművé Aresztovics, hogy Kijev megkezdi a kapcsolatrendszer kiépítését Kínával, Vietnammal, Törökországgal, az Egyesült Arab Emírségekkel, Katarral és más országokkal.

A szakértők természetesen pontosan tudják, hogy Kijev nem lenne képes végrehajtani egy valamennyire is jelentős „keleti fordulatot” a nyugati kapcsolatai rovására. Néhány ellenzékinek nem tekinthető média is kigúnyolta az ukrán kormányzatot ezért a gyerekes durcáskodásért. Utóbb Aresztovics mentegetőzni kényszerült, mondván, félreértették a szavait, szó sem volt üzengetésről a Nyugatnak. Valójában nem lehet kétségünk afelől, hogy minden érintett pontosan megértette a kijevi üzenetet.

A „zsarolósdi” még az ukrán kormányzat iránt rendszerint lojális Jevropejszka Pravda külpolitikai portál főszerkesztőjénél is kiverte a biztosítékot. Szerhij Szidorenko persze úgy vélte, a kormány talán nincs tisztában vele, mekkora kárt okoznak Ukrajnának az efféle nyilatkozatok, melyek eredményeként az országot kisstílű zsarolóként könyvelhetik el külföldön. A jelek szerint azonban a kijevi hatalmat nem aggasztja különösebben, hogy mit gondolnak róluk a határon túl, amíg elérik a céljukat.

(hk)