Egy civilizáció kezdetei

Amikor az ősi Egyiptom még fiatal volt

A mintegy hatezer kilométer hosszú Nílus alsó szakaszánál, földközi-tengeri deltájától a folyó első zuhatagáig fenséges szépségű műemlékek sorakoznak a hatalmas folyam mentén. Emberkéz formálta hegyeknek tűnő piramisok pompás oszlopcsarnokokkal, szépséges féldomborművekkel és szobrokkal ékes templomok… Remekművek, melyek jó része még három-négy évezred múltán is szinte teljes szépségében tündököl. Mindezek pedig „csak” a legmonumentálisabb emlékei a maga korában roppant fejlett gazdasággal, tudománnyal, művészetekkel büszkélkedő óegyiptomi civilizációnak, mely több mint harminc évszázadon át virágzott a Nílus völgyében. De milyen kezdetekből is fejlődött ki?

A paleolitikum (őskőkorszak) vadászó-halászó-gyűjtögető emberei már több százezer éve megjelentek Egyiptom földjén, amikor a Szahara még vízben bővelkedő szavanna volt, a mainál jóval szélesebben hömpölygő Nílus pedig kitöltötte a jelenlegi folyóvölgy egészét, míg a deltavidék tenger­öböl volt. A Szahara kiszáradása közben aztán a nagy folyam is jelenlegi medrébe szorult vissza, ám évenként megismétlődő áradásai során tápanyagokban gazdag iszapjával megtermékenyítette a völgyét, míg a sekély tengeröböl lassan feltöltődött, s folyóágakkal átszőtt mocsaras folyódeltává vált. Ezt az alacsony fekvésű vidéket nevezték el később Alsó-Egyiptomnak, a tőle délre elterülő, a Nílus első zuhatagáig húzódó, magasabb fekvésű völgyszakaszt pedig Felső-Egyiptomnak. Kr. e. 5000 körül aztán új népesség jelent meg a folyam alsó szakaszánál, mely a korábbi, pattintott kőeszközök helyett csiszolt kőszerszámokat készített, egy évezreddel később pedig Felső-Egyiptomban a réz megmunkálásának a módjára is rájöttek, s kialakult a badári, majd a Nagada I. és a Nagada II. régészeti kultúra, melyekből kifejlődött az óegyiptomi civilizáció.

Ahhoz azonban, hogy jól kihasználják a Nílus termékenyítő áradásait, a deltavidéken pedig termőföldeket hódítsanak el a mocsárvilágtól, ki kellett építeniük az öntözőcsatornák, lecsapolóárkok, gátak és töltések összetett rendszerét, mely munkálatok megszervezéséhez hatékonyan működő központi irányítás szükségeltetett, így a Kr. e. IV. évezred végén északon Pe (későbbi nevén: Butó), míg délen Nehen központtal megszületett az Alsó-Egyiptomi, illetve a Felső-Egyiptomi Királyság. Ekkortájt már kidolgozták hieroglifikus írásrendszerüket, s több uralkodónév is fennmaradt ezen ősi időkből. A két állam egyesítése aztán délről indult meg, s több próbálkozást követően Nar-mer felső-egyiptomi királynak sikerült is összekovácsolnia a különálló országokat, ám az egységet csak utóda, II. Men (görögös névalakban: Ménész) szilárdította meg Kr. e. 3000 körül. Ő lett az egységes Egyiptom első fáraója, s a hagyomány szerint ő alapította meg annak első fővárosát, a folyóvölgy és a delta találkozásánál fekvő, hófehéren ragyogó falakkal övezett Menfert (görögös formában: Memphiszt). Az egykori különállás emléke azonban az óegyiptomi civilizáció elkövetkező harminc évszázadán át mindvégig fennmaradt, a fáraók következetesen Alsó- és Felső-Egyiptom uralkodóinak nevezték magukat, s leggyakrabban használt koronájuk is a két ország egybeépített koronáiból állt.

A legkorábbi időkben azonban hol voltak még a későbbi korok hatalmas kőépítményei… Az épületeket agyagból, napon szárított vályogtéglákból, fából, sással összefogott nádkötegekből rótták egybe, követ csak elvétve használtak. Aztán mintegy varázsütésre, Kr. e. 2600 körül teljes pompájában bontakozott ki a monumentális kőépítészet, melynek első alkotása Dzsószer fáraó sírkerülete Szakkarában, Menfer közelében. Tervezője az uralkodó egyik főembere, Imhotep héliupoliszi főpap, építész, orvos, csillagász – vagyis egy igazi polihisztor volt. Az 575 x 278 méteres, téglalap alakú, hatalmas épületegyüttest már részlegesen romos, bástyákkal tagolt, magas kőfal övezi, melyen eredetileg tizennégy kapu sorakozott, ám szinte mindegyikük befalazott álkapu volt (illetve ma is az), és csak egyetlen igazi kapun áthaladva léphettek be a látogatók, hogy leróják tiszteletüket az elhunyt fáraó előtt. A falakon belül három különálló udvart fognak közre a szentélyek, az uralkodó halotti temploma, egy vitatott rendeltetésű építmény, valamint két nagyobb szentély, az ún. északi és déli ház, melyek valószínűleg Alsó- és Felső-Egyiptom egykori fővárosainak a templomait jelképezik. A sírkerület közepén pedig ott emelkedik minden piramisok őse, Dzsószer fáraó hatvan méter magas, téglalap alakú, hatlépcsős piramisa, mely hat, egymás fölé épült masztabából (a masztabák csonkagúla-alakú ősi sírépítmények voltak) áll. Alatta, nagyjából a közepén 28 méter mély akna mélyül a földbe, s ennek alján található a rózsaszínű gránitból készült sírkamra, melyet folyosók és kisebb helyiségek szövevénye övez, mely utóbbiakban helyezték el az uralkodónak szánt áldozati ajándékokat.

Okkal merülnek fel a kérdések: miként pattant ki Imhotep fejéből ennek a hatalmas és ráadásul tisztán kőből emelt épület­együttesnek az ötlete? Miként talált fel szerszámokat és szállítóeszközöket, melyek e monumentális alkotás létrehozásához szükségeltettek? Hogyan nevelt kőfaragókat, kőfejtőket, kőszállítókat, építészeket, az épületegyüttest ékesítő műalkotásokat elkészítő szobrászokat, domborművésőket, festőket? És miért volt lépcsős a piramis? Felmerült a gondolat, miszerint az óegyiptomiak úgy gondolták: a fáraó lelke a piramis lépcsőin halad fel az égbe. Ám akkor miért lett az összes későbbi piramis szabályos gúla? Kérdések, melyekre még nincs válasz…

Lajos Mihály