Baka István: Raszkolnyikov éjszakái

Már elmerült az alkonyat

A csatornák piszkos vizében,
Pétervárt a sugárutak
Kötéllel verik a sötétben.

Az éjszaka, csillagait
Vonszolva, mintha lánca volna,
Előbotorkál, s én a csörgő
Lombokat hallgatom szorongva.

A hold Pugacsov koponyája,
Repedt vigyorgás odafenn,
A mélyben bőgés, kocsmalárma,
Baltaként rándul meg szívem.

Vak koldus a bérház sötétje,
Nyújtja az udvar tenyerét,
Fölötte csillagok kelése
Fakad. Mert koldusarc az ég.

Mindössze négyszer négy rövid sor. De Baka István verse így is meg tudja idézni Dosztojevszkij világhírű regényének hősét, Raszkolnyikovot, a diákot, aki egy baltával megölte az uzsorásasszonyt, mert pénzre volt szüksége a tanuláshoz. A gyilkosságot bűntudat, majd lelki bűnhődés követte – Bűn és bűnhődés ugye a regény címe –, amelynek mintegy kimerevített képeit mutatja be a költemény.

Így tűnik elénk Pétervár, „a csatornák piszkos vize”, a „bőgés”, a „kocsmalárma”, a lepusztult bérház: a 19. század közepének-végének orosz valósága. Ám ennél lényegesebb a belső vívódás érzékeltetése, a diák szorongása tettének elkövetése után, hiszen „baltaként rándul meg szíve”, és még az égnek is koldusarca lesz.

A rablógyilkosság következményeit tapasztaljuk. Mert Raszkolnyikov hiába érezte igazságtalannak a világot – hogy az uzsorásasszonynak sok pénze van, és csak ül rajta, míg neki nincs, de nagy szüksége lenne rá –, hiába gondolta a diák, hogy ezt az aránytalanságot kiegyenlíti – egy baltával! –, igazságot nem sikerült tennie.

Sőt. Bűnt bűnhődés követ. Mert a bűnhődést sokszor nem az emberi törvénykönyv betűje szerinti igazságtevés méri a bűnelkövetőre, hanem a saját lelkiismerete: a lélek örök és természetes törvénye…

            Penckófer János