Államalapítás kereszttel és karddal

A budai vár csoda szép Halászbástyáján áll I. (Szent) István királyunk gyönyörű lovas szobra, mely több más műalkotáshoz hasonlóan méltó emléket állít az államalapítás Géza nagyfejedelem által megkezdett nagy munkáját kiteljesítő és befejező kiváló uralkodónak. De miként sikerült a magyarságnak elkerülnie annyi beolvadt vagy más népekkel összeolvadt sztyeppei nomád, illetve félnomád nép sorsát, s önálló népiségét, nyelvét megőrizve betagozódnia az európai országok rendszerébe?

Mindehhez két kivételes uralkodói képességekkel megáldott egyéniség, illetve néhány kedvező külpolitikai fordulat szükségeltetett, mely utóbbiak jól ellensúlyoztak más, negatív külpolitikai fejleményeket.

Megannyi győzelmes kalandozás után – melyek jelentős része nem egyszerű zsákmányszerző hadjárat volt, hanem eleink nyugati uralkodók szövetségében viseltek hadat más nyugati uralkodók ellen – Lél (Lehel) és Bulcsú vezérek 955-ben Augsburgnál súlyos vereséget szenvedtek I. (Nagy) Ottó német király, majd német-római császár seregétől. Ennek hatására Fajsz nagyfejedelmet lemondatták, s rokona, Taksony lépett az örökébe, aki azonnal véget vetett a nyugati kalandozásoknak, s megerősítve a besenyőkkel kötött korábbi szövetséget a német ellencsapás kivédésére készült. Ám I. (Nagy) Ottó megelégedett azzal, hogy magyar részről már nem fenyegette birodalmát támadás, ezért minden erejét itáliai terjeszkedésére és a római császári cím megszerzésére fordította, céljai sikeres elérése révén pedig a Német Királyságot Német-római Császársággá tette.    Eközben Taksony uralkodása alatt őseink már csak Bizánc és Bulgária ellen vezettek hadjáratokat, 970-ben azonban a Kijevi Rusz, a bolgárok, a besenyők és a magyarok Konstantinápoly felé vonuló egyesített seregét Arkadiopolisznál tönkreverte a Bizánci Birodalom hadereje. A koalíció ezután felbomlott, a Kijevi Rusz és a besenyők szövetségre léptek a bizánciakkal, az utóbbiak eleink elleni nagy erejű támadása pedig fenyegető felhőként emelkedett a Magyar Nagyfejedelemség fölé.

Ekkor lépett apja, Taksony örökébe Géza nagyfejedelem, aki felismerte, hogy a keresztény európai monarchiák közé ékelődött Magyarország csak úgy maradhat fenn, ha maga is keresztény királysággá alakul, a veszélyes helyzetben pedig merész húzásra szánta el magát: 972-ben követeket küldött I. (Nagy) Ottóhoz, s megkérdezte, hogy hajlandó-e jószomszédi kapcsolatra lépni a magyar törzsszövetséggel, s küldene-e hazánkba keresztény hittérítőket. Az augsburgi győztes aztán mindenre igent mondott, ugyanis közel két évtized alatt meggyőződött arról, miszerint Magyarországnak nincsenek háborús szándékai az irányában, másrészt pedig nem nézte volna jó szemmel a másik császárság, Bizánc közép-európai térnyerését és túlságos megerősödését. A nyugati nyitásnak köszönhetően el is hárult a dél felől fenyegető támadás veszélye, és megkezdődött a magyarországi római katolikus hittérítés. Bár ezt időben megelőzte Hierotheosz bizánci püspök missziós tevékenysége, melynek nyomán több ezer magyar vette fel az ortodox kereszténységet, köztük az Erdély nagy részét uraló Gyula vagy éppen a lánya, Sarolt, Géza leendő felesége. Csak az arkadiopoliszi vereség és a bizánci fenyegetés kényszerítette rá Géza nagyfejedelmet, hogy a keleti helyett a nyugati kereszténység felé orientálódjon. Bár ő csak politikai okból lett keresztény, ahogy az új hitet elfogadó többi korabeli magyar vezetőben is furán keveredett a kereszténység és a pogányság.

Mindenesetre Géza a nyugodt külpolitikai légkörben megkezdte a keresztény monarchia kiépítését. Nyugati hittérítőkön kívül nyugati, zömmel német lovagokat hívott hazánkba. Az utóbbiak fegyveres erejére is támaszkodva kezdte meg a kereszténység felvételének, illetve a központosított uralkodói hatalom létrehozásának ellenálló törzs- és nemzetségfők leverését, amire az ország jövője szempontjából szükség volt. Ám eközben túlságosan kíméletlenül lépett fel ellenségeivel szemben, ami éppúgy tény, mint az, hogy ő alapította meg a pannonhalmi bencés apátságot, Vajkból Istvánná kikeresztelt fia számára pedig megszerezte IV. Henrik bajor herceg nővérének, Gizella hercegnőnek a kezét. Uralkodása végén már kezében tartotta a Dunántúlt és a Felvidéket, mely utóbbi terület ura, a magyarsághoz csatlakozott török kabarok törzsfője inkább békésen behódolt a nagyfejedelemnek, aki aztán 997-ben távozott a földi világból.

Kijelölt örökösének, a lélekben is szilárdan keresztény Istvánnak azonban már az uralkodás jogáért is meg kellett küzdenie. Az Árpádok nemzetségéből kikerült pogány (vagy kikeresztelkedett, de pogány módon élő) Koppány somogyi herceg ugyanis a régi, ám már kikezdett pogány kori hagyomány szerint a nemzetség legidősebb férfitagjaként meg akarta szerezni a nagyfejedelmi címet, Istvánt pedig meg akarta ölni. Lázadást robbantott ki ellene, s a hozzá sereglő pogány fegyveresekkel támadásba lendült. Először Veszprém vára alá vonult, s ugyanide érkezett meg székhelyéről, Esztergomból a frissen nagyfejedelemmé felövezett István keresztény magyar könnyűlovasokból és német páncélos lovagokból álló hadával, mely szétverte a lázadó sereget, a lovagokat vezető Vecelin gróf pedig magával Koppánnyal is végzett párbajuk során. Ezt követően az uralkodói hatalmát megszilárdító István koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától, mellyel 1000 karácsonya és 1001 újéve között meg is koronázták első királyunkat, s ezzel megszületett a keresztény Magyar Királyság. Ám az államszervezői harcok még messze nem értek véget, mivel nem egy törzs kis, saját törzsi államot akart kialakítani. Még saját nagybátyja, az erdélyi Gyula is berzenkedett az erős központi hatalom ellen, ezért I. (Szent) István 1003-ban sereggel vonult ellene, mire Gyula az igen ütőképes haderő láttán inkább békésen behódolt. Nem úgy a Marostól délre elhelyezkedő erdélyi részeket uraló Keán kagán (a kagán sztyeppei török méltóságnév volt, ahogy a bolgár is eredetileg pusztai török nép volt), akit a krónikák a bolgárok és a szlávok urának neveznek. Őt fegyverrel verte le a király, Magyarországhoz csak lazán kapcsolódó kaganátusát pedig felszámolta. Ezt követően 1008-ban legyőzte a királyi hatalomnak ellenszegülő dél-magyarországi pogány fekete magyarokat. Az 1010–1020-as években Vata Körösök menti törzse ellenben harc nélkül meghódolt. 1029 körül pedig a Körösök, az Erdélyi-érchegység, az Al-Duna és a Tisza közötti jókora területet birtokló, a királyi hatalmat semmibe vevő s önálló fejedelemség létrehozására törekvő, Bizánccal szoros kapcsolatokat ápoló, ortodox (látszat)keresztény Ajtony ellen irányította seregét, melyet ezúttal Csanád vezér parancsnokolt, és le is verte Ajtony jelentős nagyságú hadát, s maga a Magyarországot megcsonkítani akaró nagyúr is elesett a harcok során. I. (Szent) Istvánnak tehát sikerült összekovácsolnia egy erős, egységes államot, mely az ezt követő félezer év során, egészen 1526-ig, a mohácsi vészig megőrizte középhatalmi státuszát. A fiatal magyar állam erejét mutatta, hogy amikor 1030-ban II. Konrád német-római császár meg akarta hódítani hazánkat, István meg tudta védeni országa függetlenségét.

Emellett részben erővel, részben fenyegetéssel, részben jó szóval kereszténnyé tette egész Magyarországot, ahol uralkodása alatt megszerveződött mintegy 8-10 püspökség (a fennmaradt források hiányosságai miatt a pontos számot nem tudjuk), valamint az esztergomi és a kalocsai érsekség. I. (Szent) István emellett létrehozta a királyság belső szerkezetét képező vármegyerendszert, mely módosult formában ma is él, valamint a korabeli hatalmi struktúra részeit képező várispánságok rendszerét. Továbbá megalkotott két törvénykönyvet, lefektette a latin nyelvű írásbeliség alapjait, s olyan kitűnő minőségű ezüstpénzt veretett, melynek messze földön is értéke volt. Bár 1038-ban elindult a minden élők útján, műve, a szervezett, keresztény, európai magyar állam azóta is él.

Lajos Mihály