Történelem magyarok nélkül

2021. szeptember 1., 18:30 , 1073. szám

Minden nemzet igyekszik megírni a maga történetét, és általában meg is birkóznak ezzel a feladattal így vagy úgy, előbb vagy utóbb. Ukrajnának, amely a napokban ünnepelte függetlensége 30. évfordulóját, egyelőre sokadik nekifutásra sem sikerült olyan múltat kiötlenie, amely ne hemzsegne az ellentmondásoktól és a hatalmas, megmagyarázhatatlan fehér foltoktól.

Az aktuális hatalom a kerek évforduló kapcsán érzett ismét késztetést rá, hogy felvázoljon egy olyan múltat, amely alkalmas lehet rá, hogy egy nemzetté kovácsolja a sors fintorából az ország területén élőket. Az augusztus 24-én a főváros központjában ünneplőbe merevedett méltóságok és hírességek a fényes díszszemle előtt láthatták azt az összeállítást, amelyben egy tizenéves kislány, aki bizonyára Ukrajnát volt hivatott megtestesíteni, virágcsokorral a kézben járta végig az ukránság történetének meghatározó pillanatait, alakjait felidéző életképeket. A nézőknek, akiknek esetleg még nem volt módjuk elsajátítani az aktuális történelmi igazságot, a képernyő alján pergő évszámláló mutatta, hogy a Krisztus utáni kor hányadik esztendejében járunk éppen, a narrátor pedig az alkalomhoz illő zenével kísérve elmondta, hogy mit kell tudnunk-gondolnunk az adott korszakról, személyiségről.

Nem hatott meglepetésként, hogy az ukrán történelmet a szerzők a kilencszázas évek közepéig, Kijev, a Kijevi Fejedelemség felemelkedéséig, Olga fejedelemasszonyig vezették vissza. El is időztek, ameddig csak tehették ennél az idilli és dicsőséges kornál. Természetesen Volodimir fejedelem sem maradhatott ki az összeállításból, aki megkeresztelte az országot, „meghatározva haladását a civilizáció és a nemzetközi elismertség felé”.

A történetírók azonban láthatóan nem tudtak mit kezdeni a feudális feldaraboltság ezután következő, kevésbé dicsőséges korszakával és a nyomában járó hanyatlással. Azt pedig végképp nem sikerült megmagyarázni, hogyan is képződik történelmi folytonosság a szláv fejedelemségek és a kozákság között. Legyünk azonban belátók, ne firtassuk, mennyire hiteles a szláv fejedelmek utódjaiként, „ukrán lovagokként” láttatni a kozákokat.

A szerzők fejében uralkodó zűrzavart azonban nem lehetett többé elleplezni, amikor az évszámláló 1652-höz ért. Bohdan Hmelnickijt láthattuk, a „kiemelkedő hadvezért és diplomatát”, s bizonyára a Batoh alatti csatára illett gondolnunk, amelyben a kozákok szövetségben a krími tatárokkal nagy győzelmet arattak a Rzeczpospolita seregei felett. Mire azonban megtudtuk, hogy Hmelnickij az „ukrán kozák állam” megalapítója, első hetmanja, addigra az évszámláló már az 1700-as éveknél járt, és bizonyára kizárólag ezért nem volt rá mód, hogy említés történjék a perejaszlavi szerződésről (1654), amikor a nagy ukrán államférfi az orosz cárnak tett esküt. Nincs ebben semmi megvetendő, mondhatnánk, sőt talán ez a keleti szláv, ortodox „összetartás” volt részéről az egyetlen logikus lépés a tatárok és a lengyelek szorításában, csakhogy napjaink történetírói a továbbiakban teljességgel „kiírták” az oroszokat, Oroszországot Ukrajna történetéből. Az 1700-as évektől kezdődően mintegy 200 év történetét mindössze hat név fémjelezte: Filip Orlik, Hrihorij Szkovoroda, Ivan Kotlja­revszkij, Tarasz Sevcsenko, Mikola Hohol, Leszja Ukrajinka. Egy szó sem hangzott el viszont Moszkváról, Bécsről, arról a két fővárosról, amelynek bűvkörében az ukrán területek ekkortájt léteztek.

A XX. század történelmének ismertetése Mihajlo Hrusevszkijjel kezdődött, egyikével azoknak, aki „élére állt az ukrán értelmiség küzdelmének a független Ukrajnáért” 1917 után. Hogy mivel ért véget az első világháború és az utána következő zűrzavaros korszak, arról csak annyit tudunk meg, hogy Ihor Szikorszkijnak a vörös terror elől menekülve kellett emigrálnia.

Aztán elmúlik egy évtized anélkül, hogy az összeállítók szerint bármi említésre méltó történt volna a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy éppen Romániában, tehát azokban az államalakulatokban, amelyeknek a mai Ukrajna területei akkoriban a részei voltak. Majd elkövetkezett 1932, amikor a szovjethatalom „éhséggel büntette az engedetlen ukrán falusiakat” – ez a holodomor.

Innen mindjárt 1939-be ugrottunk, miután a szerzők szerint az ukránok számára ekkor kezdődött el a második világháború „az akkor még lengyel Lvivben” („természetesen” nem 1941-ben, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót!). Azonban láthatóan nem érdekelte őket, miként lett Lviv lengyel, illetve mi történt Kárpátaljával, Bukovinával és Besszarábiával szinte ugyanakkor.

Megtudhattuk, hogy csupán 1941 szeptemberének két utolsó napján több mint 30 ezer embert végeztek ki Babij Jarban a nácik. Az Ukrán Nacionalisták Szervezetéről és annak háborús szerepéről viszont egyetlen szó sem hangzott el. A vörös pipacsmező, amelyen átvágott az Ukrajnát szimbolizáló kislány, bizonyára a nácizmus elleni, jelentős véráldozattal járó küzdelmet volt hivatott jelezni, egyébként angolszász módra, ám arról nem volt fontos bármit is megtudnia a nézőnek, hogy Ukrajnát mégsem a britek „szabadították fel” a német megszállás alól.

A háború utáni évek az újjáépítést, a fejlődést hozták a szovjet tagköztársaság Ukrajna számára, amely olyan erőteljesen fejlődött a narrátor szerint, hogy csatolták hozzá a „kivéreztetett Krímet”. Hogy a Krímet ki és miért véreztette ki, s miért kellett ezért éppen Ukrajnához csatolni, arról megint csak hallgattak az ukrán történetírók, amint arról is, hogy miként lett a Szovjetunió, Ukrajna része Kárpátalja.

„Csak ne legyen háború” – ezzel a hozzáállással magyarázták a jelen történetírói, miért érezte tűrhetően magát a szovjet diktatúrában az ukránság több emberöltőn át. A mártír Vaszil Sztusz volt hivatott demonstrálni, hogy mégiscsak voltak másként gondolkodók e vidéken.

Aztán az abszolút felelőtlenséghez vezető abszolút hatalom példájaként a csernobili katasztrófára utaló képsorokat láthattunk 1986-ból. A lényegében halálra ítélt „likvidátorokat” szállító autóbuszról az Ukrajnát megtestesítő kislány mindjárt az „ősmajdanon” száll le 1990-ben, hogy azután 1991-ben az ország függetlenné váljon.

Arra, hogy mi következett ezután, már jól emlékezhetnek a mai felnőttek: olimpiai aranyérmek, az első ukrán az űrben. Látszólag vegytiszta sikertörténet egészen 2004-ig, az első Majdanig, amelyből egy történelmi szempillantás alatt átcsaptunk a 2014-es zavargásokba. Mintha 1991 és 2004, majd 2005 és 2013 között semmi nem történt volna e honban: mintha nem lett volna nyomor és többszöri pénzromlás, mintha nem ekkor kezdődött volna a kisebbségi jogok csorbítása (például azzal, hogy a magyar iskolák végzősei nem érettségizhettek többé az anyanyelvükön.

2014-ben a történelemfaragók megint elvesztették a fonalat. Sem azt nem tudhattuk meg, kinek vagy minek az áldozatai lettek a Majdanon életüket veszítettek, sem azt, hogy miért volt szükség az áldozatukra, illetve miért történt, ami ezután következett. Krími tatár zászlós embereket láthattunk, bizonyára a félsziget orosz bekebelezését illusztrálandó, aztán sárga karszalagos ukrán katonákat, anélkül azonban, hogy elmondta volna a narrátor, ki ellen harcoltak. A performance szeretteiktől búcsúzó ukrán katonákkal zárult, bár nem árulták el nekünk, hová tartanak a fegyveresek. Csak gyaníthattuk, hogy a cél a kelet-ukrajnai front, visszaszerezni, ami elveszett.

A képernyő alján az évszámláló 2021-hez ért és megállt, a kislány a közönség tapsa közepette a jelenbe, a kijevi utcára lépett. A díszszemlére váró katonai alakulatok egyikének parancsnokához futott, és átnyújtotta neki a kezében tartott virágcsokrot.

Megérthetjük, hogy az ukrán mércével mérve is extraromantikus képsorok láttán a hazafias beállítottságú nézők lucskosra zokogtak minden kezük ügyébe eső zsebkendőt. A közvetítés rendezői hangsúlyt fektettek rá, hogy mindenki jól lássa, amint maga az elnök, Volodimir Zelenszkij is kitörölt a szeme sarkából egy könnycseppet. Ezt a megható pillanatot még a nagy államférfi sem állhatta meg könnyek nélkül.

Sokan mások viszont nem hatódtak meg annyira. Nem lehet elérzékenyülni egy olyan történeten, amelynek az ember nem lehet a részese, talán „kifelejtették” belőle, mert csak zavarta volna a csodálatos összképet.

Volodimir Zelenszkij elnök hiába hangsúlyozta ünnepi beszédében, hogy Ukrajnát együttesen alkotják különböző nemzetiségű polgárai, ha valójában csak ukrán lehet az ember ebben az országban. A függetlenség napi összeállítás a kozákok utódjairól szólt, a magyarok történetét itt legfeljebb mi magunk írhatjuk. A valóság része, hogy az iskoláinkban rövidesen nem lehet majd magyarul tanulni, és máris törvényt sért, aki nem fordítja le ukránra a magyar színházi előadás szövegét.

Kedves elnök úr, a kisebbségi lét nem kéretlen adottság, mint például a balkezesség, amellyel együtt lehet élni a jobbkezesek világában. Meg kell tudnunk élni a magyarságunkat, lengyelségünket, oroszságunkat, románságunkat stb., ha a többségi nemzet azt várja, hogy valóban részesei legyünk a közös jövőnek. Ellenkező esetben csak az elszenvedői leszünk.

(ntk)