In memoriam Hertelendy Margit

Széchenyi Zsigmond özvegyének emlékére

Tudod, Mangi néni, mi tulajdonképpen nagyon rég ismerjük egymást. Férjed, a „Grófkartárs” Széchenyi Zsiga mutatott be nekem vagy harminc-egynéhány esztendeje a Denaturált Afrika lapjain, és bocsájtsd meg, hogy tegezlek, mert tudom, hogy Te az utcaseprővel és a miniszterrel is magázódtál. Nekem viszont most nem áll rá a tollam…

Személyesen, a bemutatás után 25 évvel, egy FeHoVa-n találkoztunk. Egy kávé mellett meséltél sok csodát. Hogy milyen volt „a Zsiga”… Hogy mennyire szerette az első házasságodból született kislányodat, akit sajátjaként nevelt. Hogy hogyan szeretett egymásba az emberöltőnyi korkülönbség ellenére a két sorsüldözött, a keszthelyi Helikon könyvtárban. Mert, ha jól emlékszem, megismerkedésetekkor Zsiga ott valami teddide-teddoda, kegyelemkenyéren tengődő segéderő volt, te meg takarító. És még örülhettetek akkori helyzeteteknek, mert mindkettőtöknek jutott rosszabb is.

Más persze feladta volna, és az italhoz vagy rosszabbhoz nyúl, de ti nem! Mert bennetek egy kihalófélben lévő, igen kemény faanyagból faragtak. Amolyan igazi, göcsörtös magyar tölgyből.

Megmutattátok, hogy „úrnak lenni” nem vagyon kérdése, hanem lelkierő, neveltetés és stílus kell hozzá. És ti, a szocialista Magyarország fura úri reliktumai megvalósítottak valamit. Férjed hosszú, keserves hányattatás után visszakapaszkodott a megbecsülésbe. A vagyonát, trófeáit, lakását (ugye a bősz hadfik ’45 telén némi benzinnel porrá égették azt a rózsadombi villát, ami egy párját ritkító vadászati gyűjteménynek és későbbi férjednek szolgált otthonul) vesztett, de történelmi nevet viselő magyar főrend megmutatta, hogy a szocializmusban is kamatoztatni tudja tudását. És tette ezt úgy, hogy se nevét, se származását nem kellett elárulnia. Te pedig mindig ott álltál mellette. Mert tudjuk, hogy a férfi sikerei mögött mindig egy erős nő áll, te pedig stabilan ott álltál. Nem mögötte, hanem mellette!

Tudom, a Zsigával néha nem volt egyszerű, hogy voltak keserves napok, hogy a telefon minden csengetéskor „kattant” egyet, mert a III/III ügyosztály sose bízott bennetek. Hogy első budapesti lakásotok egy megalázó luk volt. Hogy sok minden odaveszett. Hogy a Zsiga, noha Kádárral is vadászott, a sok kommunista potentát között sosem kaphatott lehetőséget egy „jó” szarvasbikára. Hogy a legnyugodtabb években is kijutott a megalázásból, de Ti akkor is megmaradtatok embernek. Jó magyar embernek…

Így éltétek meg a diktatúra puhulását, és együtt jutottatok el a megváltozott, háború utáni Afrikába, ami neked hatalmas kaland, Zsigának mélységes csalódás volt. Aztán a Grófkartárs itt hagyott bennünket. Hogy a kilenc afrikai szafari vagy a háború utáni Magyarország keserve koptatta-e el egészségét – ma már nem számít, mert 1967 áprilisában csak a test pusztult el. A lélek hagyatéka itt maradt velünk. Te pedig féltőn ápoltad a hallhatatlan örökséget. Nem kótyavetyélted el a hatalmas, 4000 kötetes vadászkönyvtárat, ami valami csoda folytán túlélte a háborút és az ötvenes éveket, hanem nemzeti kincsé tetted! Gondoztad Zsiga örökségét akkor is, amikor sokan legszívesebben az emlékétől is szabadultak volna a magyar főúrnak, aki egyszer, mikor megkérdezték, hogy miért nem disszidált, csak annyit mondott: „… a Zsiga nagyon ment volna, de a Széchenyi nem engedte…”. Szerintem Széchenyi mellett akkor, ’56 vérzivatarában, Te is ott voltál, és te sem engedted.

Aztán rendszerváltoztunk és felfedeztek. Készültek veled cikkek és riportok, divatba jöttél, hiszen az voltál a magyar erdő szerelmeseinek, mint Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye a magyar vers tisztelőinek.

Most pedig elmentél! Csöndben, szerényen elaludtál az Úr 2021. esztendeje Szent Mihály havának 6. napján. Lehet siettél is, hiszen Kisasszony napját, mikor a fecskék Afrikába, a szarvasvadászok meg erdei kalibájukba költöznek, már a Zsiga mellett akartad tölteni. Elköltöztél hát te is. És remélem, ott, túl Téren is Időn ismét együtt lesztek. Hallgatjátok majd a magyar erdő királyi gímszarvasainak orgonálását, és néha lenéztek erre a Kárpát-medencei kis pagonyra, meg a benne cserkelőkre. Zsiga pipára gyújt majd és mérgelődik egy sort a tűzpiros kalapszalagokon, az éjjellátókon, a tenyésztett „brojler-fácánokon”, „megcsinált” bakokon és nevelt bikákon. Te pedig méregerős kávédat kortyolgatva nyugtatod majd, mondván: minden változik.

Nos lehet, hogy változik, de van, ami örök. Például Hertelendy Margit, Széchényi Zsigmond özvegye, ki 96 esztendőt töltött jóban-rosszban e földi siralomvölgyben, sokunkkal örökre itt marad. Legyen hát könnyű az álmod, Mangi néni.

Matúz István