Sorozatajánló: Odaát

2021. szeptember 19., 22:22 , 1075. szám

Az Odaát egyik részét még kisgyerekkoromban láttam, amikor még nem igazán értettem, hogy miről is szól a sorozat. Azután több barátom is nézni kezdte, így természetesen én sem maradhattam ki: mindig volt miről beszélgetni a legújabb részt követően. Volt egy néhány éves kihagyás is, de visszatértem, és mondván, ha már annyi epizódot (az 1–3. évadot) megtekintettem, megfogadtam, hogy végigkísérem a szörnygyilkoló testvérpár történetét.

Bármennyire is mélypontba ereszkedett a történet vagy a szörnyek, akkor is ott volt bennem, hogy nem állhat elő az a szituáció, amelyben nem nézem a Winchesterek kalandjait. Mert bárki bármit is mond, Sam és Dean volt az Odaát szíve és lelke. Pont eggyel többször akadályozták meg az apokalipszist, és kettővel többször haltak meg, majd tértek vissza az életbe, de akkor is ez a két egyszerű srác, akikkel az élet folyton elbánt,  mégis mindig talpra álltak, folytatták az emberek megmentését és a szörnyek levadászását, a családi vállalkozást.

Térjünk vissza a kezdetekhez… Mitől lett a sorozat ennyire közkedvelt és népszerű? Adott két testvér, akik évek óta elhidegültek egymástól, de egyik nap az apjuk nyomtalanul eltűnik, és kénytelenek összefogni, hogy megtalálják, miközben csak egy napló ad valamiféle útmutatót, merre lehet, és közben az útjukba eső szörnyeket le kell győzniük. Epizodikus darab, mindig van „monster of the week” (biztosan innen jön ez a kifejezés, amit később rendszeresen is használtunk más sorozatokra), igazi zsánerdarab, mégis könnyen fogyasztható, mert nem tiporja lábbal az alapfelvetést. Itt fekete-fehér minden, legalábbis az elején, vannak a vadászok, akik a jók, és a szörnyek, a rosszak, pont. Ráadásul senki nem lesz szerelmes a wendigóba, és a vérfarkasok történetesen emberi szíveket zabálnak, nem pedig gluténmentes tésztát. Sam és Dean Winchester nem szupererős, nem ők a kiválasztottak, akiknek meg kell menteniük a világot, csak két egyszerű kansasi srác, akik az apjukat keresik, és közben megmentenek néhány embert. Bárkik lehetnének ők: a szomszédod, az autószerelőd vagy akár a jógaoktatód, egyszerű hétköznapi ember, aki nagyobb jó érdekében cselekszik.

Később aztán ez a nagyobb jó borzasztóan kicsavarodik, és kiderül, hogy a srácok mégsem annyira hétköznapiak, sokan segítik őket az útjuk során, de az esszenciája, ha nem is volt állandóan a középpontban, folyton ott bujkált a sarokban. Mindig, miközben nagyjából égett a világ, a testvérek elmentek levadászni egy századik ugyanolyan szörnyet, hogy valamit visszahozzanak az első évad hangulatából, miközben egyértelműen belemerültek a depresszió, az alkoholizmus és a totális mentális instabilitás mocsarába. Ez volt egyszerre a jó és a rossz eleme is mindvégig a sorozatnak. Mert felüdülés volt, amikor visszatértek a gyökerekhez, és megvolt, hogy bármi is történjen, csak tovább kell menni, mert később úgy is jobb lesz, másrészről sokszor kicsit erőltetett is volt, ahogy „oké, két hét múlva összeomlik a világunk, de azért kapjuk még el ezt az egy jelentéktelen szellemet, mert a néző azt szereti, és különben is, nem tudjuk kihúzni a fő sztorit 22 részen keresztül”. Sam és Dean testvéri kapcsolata volt az, ami mégis mindenkit odavonzott hétről hétre. Hiába szeretnéd megölni a másikat az egyik pillanatban egy villával, de történetesen te vagy az egyedüli, aki ezt megteheti, és ha más csak rosszul néz rá, jobb, ha már szedi is a sátorfáját, mert a testvéredért a világ végére elmennél. Akinek van legalább egy, annak ezt nem igazán kell magyarázni.

Ha az évadokat nézzük, az első etap az első öt évadot foglalja magába, amelyeknek Eric Kripke volt a showrunnere, többször felvetette, hogy igazából neki ennyi lett volna. De hát ki lett volna az a csatornavezető, aki az akkori szuper sorozatukra azt mondja, hogy köszönjük szépen mindenkinek a munkát, lehet továbbmenni?! Számomra két vállalhatatlan évad van: a hatodik és a hetedik, melyeket szeretek csak sötét középkornak hívni, és a többi a „maradék”, mert a nyolcadiktól már inkább megszokássá vált a sorozat, mintsem igazi nagy kedvenccé. Előre is sajnálom, ha valakinek belegázoltam a lelkébe, de amíg az első etapot kb. kívülről tudom, a többinek őszintén a főgonoszát sem biztos, hogy meg tudnám nevezni. Ráadásul mindig nyár végén, egyben néztem az évadokat. Belemehetnénk, hogy kinek mi tetszett, mik volt a rossz átívelések, a legjobb részek, a fontosabb mellékszereplők, és mennyire szerettük Castielt, Bobbyt, Charlie-t, mennyire utáltuk Lucifert, vagy egyszerre mindkettő kavargott bennünk Crowley esetében, viszont 15 évad esetében ez részletkérdés. Mindezek miatt maradt vagy hagyta ott valaki az Odaátot. Soha nem volt olyan rossz, hogy azt mondjam, engem ez nem érdekel többé, egy jó darára mindig alkalmas volt.

Az utolsó évad sem volt a legrosszabb, de a legjobb sem, sőt kifejezetten unalmas is volt néhány rész, a nagy rajongóknak szerintem nagyjából mindegy is volt, hogy mi van benne, csak szóljon a Carry On Wayward Son, dübörögjön ezerrel a nosztalgia, a végén pedig Sam és Dean vezessen el a naplementébe.

Összességében, aki ennyi évadon keresztül figyelemmel követte ezt a sorozatot, szerintem elégedett lehet a befejezéssel, amiért a Winchesterek végül megkapták a megérdemelt békéjüket. Talán egy sorozat sem kezelte ennyire nagy tisztelettel és szeretettel a rajongóit. Nem kis űrt hagy hátra a sorozatok színes palettáján, több ilyen zsánerdarabra lenne szükségünk, de azt is el kell ismerni, ha valami felett eljárt az idő. A road movie szerű és/vagy fantasyszériák pedig alaposan átalakultak az évek során, és a CW is átesett már nem egy ráncfelvarráson azóta. Hiányozni fog az Odaát minden hibájával együtt, adjátok tovább a hírét, ha kell, mutassátok meg nekik a legjobb részeket, és öregbítsétek a Winchester fivérek jó hírnevét, mert a családi vállalkozást folytatni kell. Carry on!

FS