Szabó Magda: Valóban

Mi van fejünk felett?

Mi van? Micsoda jel?

A tavasz puha szája

csak sír, és nem felel,

és nem felel a nappal,

és nem felel az éj, –

de hallgat-e valóban,

aki csak nem beszél?

Szabó Magdának ezt a rövid versét szokás a szerző életpályájával magyarázni. Hogy tudniillik a költemény csattanós vége – „de hallgat-e valóban, / aki csak nem beszél?” – arra az életrajzi momentumra vonatkozik, mikor Szabó Magda tíz esztendőre elhallgatott; műveit a nyilvánosság elől elzárta.

Történt ugyanis, hogy költői teljesítményéért szerzőnknek 1949-ben odaítélték a Baumgarten-díjat, viszont még az odaítélés napján vissza is vonták tőle. Az író visszaemlékezésében „Révai minisztert” hibáztatja ebben, így végül is neki kívánt üzenni a tíz évig tartó szilenciumával.

Tíz év elteltével aztán nagyon is sikeresen tért vissza prózai műveivel, de ez már egy másik történet. Itt most a Valóban című vers végkicsengéséről érdemes még valamit fölvetni. Azt, hogy vajon kizárólag csak az életrajz felől nyerhet értelmet e pár sor? Nem lehetséges, hogy a Valóban magába foglal mást is az életrajzi motívumon kívül? Például azt, hogy ha Isten valamennyi megnyilvánulása – hozzánk intézett „szava” – az érzékszerveinken túli tartományból érkezik, úgy e „beszéd” észlelésére nem éppen csöndre, mélységes odafigyelésre, hallgatásra van szükségünk? Hogy a csöndnek csakis csönd értheti szavát?...         

Penckófer János