Thule, Kattigara, Hold-hegyek
Meddig jutottak el az ókori görög felfedezők?
Akárcsak korábban a föníciaiak, a Kr. e. I. évezred elején a görögök is kirajzottak hazájukból, s gyarmatvárosokat alapítottak a Fekete-tenger és a Földközi-tenger térségében. Nyugat felé hajózva megtelepedtek Szicíliában, az Appennini-félsziget déli részén, Korzikán, sőt a mai Franciaország déli tengerpartján is, ahol megalapították Masszaliát (Marseille-t). Az egyik legkiválóbb görög felfedező, Pütheász pedig e város kikötőjéből vágott neki nagy jelentőségű hajóútjának.
Masszalia gazdag kereskedői ugyanis Kr. e. 320 körül azzal bízták meg a navigáció, a földrajztudomány, a csillagászat és a matematika világában egyaránt otthonosan mozgó tudós férfiút, hogy derítse ki, hol találhatók két értékes nyersanyag, az ón, valamint a borostyánkő valahol északon fekvő lelőhelyei. (Az Ón-szigetek helyét ugyanis a föníciaiak és a karthágóiak senkinek sem árulták el.) Pütheász tehát hajóival nekivágott a tengernek, s mivel Gibraltárt szoros ellenőrzés alatt tartották az atlanti kereskedelmi érdekeiket kőkeményen védő karthágóiak, minden bizonnyal éjjel siklott át a hellének által Héraklész oszlopainak nevezett átjárón, hogy kijusson az Atlanti-óceánra.
Az utazásáról írt, Az óceánon címet viselő munkája elveszett, de más ókori szerzők annyiszor idézték azt, hogy a belőle átvett leírások és földrajzi mérések alapján útvonala nagyjából nyomon követhető. Elhajózott a Pireneusi-félsziget és Franciaország atlanti partjai mentén, majd Bretagne-t elhagyva átszelte a La Manche csatornát, s elérte Cornwallt, Nagy-Britannia délnyugati félszigetét, ahol megtalálta a keresett ónbányákat. Ezt követően folytatta a Brit-szigetek feltárását, miközben elsőként írta le a földközi-tengerinél jóval erősebb atlanti-óceáni árapályjelenséget. Felfedezte Írországot, a Skócia nyugati partjai mentén húzódó Külső- és Belső-Hebridákat, rábukkant a Skóciától északra sorakozó Orkney-szigetekre, majd hatnapi hajózás után elérte Thulét, ahol Pütheász leírása szerint csak két-három órára nyugszik le a Nap (megjegyzendő: nyár közepe volt). További egynapi hajóútra tőle pedig – mint fogalmazott – „már nincs se föld, se tenger, csak valami köztes állapot, ahol se gyalog, se hajóval nem lehet továbbmenni”. Miként értelmezhetjük az utóbbi sorokat? A Földközi-tenger vidékén élt felfedező minden bizonnyal így írta körül a számára teljesen ismeretlen zajló tengeri jeget. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy Pütheász elsőként fedezte fel Izlandot, majd érte el a grönlandi partok előtti zajló tengeri jég határát.
Ezután visszafordult, majd végighajózott Nagy-Britannia keleti partjai mentén, miközben többször kikötött, szárazföldi felfedezőutakat is tett, s elsőként jegyezte le a brit törzsek életmódját, valamint a sziget természeti viszonyait. Majd Délkelet-Angliát maga mögött hagyva újból átkelt a La Manche csatornán, s elérte Északnyugat-Európát. Az utazás ezen részéről csak kevés adat maradt fenn, de feltehető, hogy bejárta Németalföld és Németország partvidékét az Elba torkolatáig, s felfedezte Helgoland szigetét, ahonnan – mint lejegyezte – a teutonok (vagyis a germánok) borostyánkövet gyűjtenek. Végül pedig hazaevezett vagy -vitorlázott Masszaliába.
Ám nemcsak az északi vizeket, hanem a trópusi tengereket is bejárták a görög hajósok. Nagy Sándor Kr. e. IV. századi hódításai nyomán Egyiptom szintén a hellén világ részévé vált, ahol a Ptolemaioszok léptek a fáraói trónra, s megannyi görög polgár is betelepült a Nílus menti országba. A Vörös-tenger partján megalapított kikötővárosokból, Berenikéből és Müosz Hormoszból pedig elérték az Indiai-óceánt, melynek habjait már előttük is szelték maláj, arab, indiai és hátsó-indiai hajósok. A görögök színre lépésével viszont fellendült a mediterrán térség és a Dél-, illetve Délkelet-Ázsia közötti tengeri kereskedelem. A görög kereskedő hajósokat igencsak vonzotta a fűszerekben, drágakövekben, elefántcsontban gazdag kincses India, s miután Kr. e. 100 körül egy tengerész, Hippalosz felfedezte, hogy az óceán nyugati részén májustól októberig állandóan délnyugatról északkelet, novembertől márciusig pedig északkeletről délnyugat felé fúj a szél – a monszun –, ő, majd őt követően hajósok megannyi nemzedéke használta ki rendszeres jelleggel – hajózási szabályokat is kidolgozva – az évszakonként váltakozó szeleket, melyek az Ádeni-öböltől India, majd onnan hazafelé dagasztották a monszun szárnyain sikló görög hajók vitorláit. Majd miután Kr. e. 30-ban a rómaiak meghódították Egyiptomot, már a rómaiak is bekapcsolódtak az egyre élénkebb kereskedelembe, melynek során a mediterrán térség hajósai felfedezték Srí Lankát, a Laccadive-, illetve a Maldív-szigeteket, majd Indiát megkerülve behatoltak a Bengáli-öbölbe, elérték a Gangesz torkolatát, illetve a Maláj-félszigetet. Mivel a kincset érő selyem hazájába, Kínába is el akartak jutni, átkeltek a Szunda- vagy a Malakka-szoroson, majd behajóztak Kattigara kikötőjébe. De hol feküdt ez a város? A mai Vietnám területe akkor Kínához tartozott, így talán Ho Si Minh-várossal azonos vagy a mai Hanoi közelében, esetleg a kelet-kínai Hangcsoui-öböl mellett terült el. Mindenesetre ez volt a legkeletibb pont, ahová a mediterrán világ tengerész kereskedői eljutottak.
De meddig hatoltak le déli irányban? A Kr. u. II. században a görög Dioszkorosz egészen a Praszon-hegyfokig vitorlázott/evezett, mely talán a Tanzánia és Mozambik határán fekvő Delgado-fokkal azonos. A legnagyobb felfedezést azonban Kr. u. 100 körül honfitársa, Diogenész tette meg, aki Raptában (a mai Dar es-Salaam közelében) partra szállt, majd behatolt Kelet-Afrika belsejébe, egészen a Nílus egyik forráságát, a Fehér-Nílust tápláló Nagy-tavakig és az ott emelkedő havas csúcsú Hold-hegyekig, melyek a Ruwenzori-hegységgel azonosak. Sokan és sokáig kétségbe vonták, hogy hó borította hegyek létezhetnek a trópusi Afrikában, s csak a XIX. század felfedezői igazolták e tény igazát.
Lajos Mihály