Fecske Csaba: Idegenben

(Nagybátyám, R. Gyula emlékére)

jeges szibériai szél borotválja elvadult arcomat

lélegzetem füstje lekonyul mint Káin

égőáldozatáé nem vagyok kedves én sem

az Úr előtt különben miért is ráncigált volna ide

ahol a madár se jár csak a honvágy facsargatja

szívemet jelenlétem itt a hiábavalóság parádéja

hullik a hó mint az otthoni lórúgta pajta oldaláról

a vakolat a hó éber és árulkodó a lábnyomok

fölérnek egy följelentéssel mohón falom a nyers

marharépát amit a ganéjban találtam falom mintha

az életem múlna rajta az életem múlik gyorsabban

mint az idő amely beállt mint a téli Don ha átjutsz is rajta

ott se jobb gyűlölet van bennem és tetű ettől is attól is szenvedek

lerobbant a remény lestrapált munkagépe hiába is iparkodnak

beindítani elgémberedett kezű napok pedig a munka java

még hátra van a percek úgy vánszorognak mint az ekét húzó

lesoványodott lovak aszály idején hiába csattan az ostor a hátukon

s szakad róluk a víz farkasüvöltés keríti a kapcaszagú éjszakát

kirántja lábam alól a hazavezető utat amit rég betemetett a hó

Fecske Csaba megrázó erejű – emlékezetet ápoló – verse a Hitel c. folyóirat 2021. októberi számában jelent meg, mintha már akkor készülődtünk volna megemlékezni a január 12-én kezdődött katasztrófáról, arról a Don-kanyarban történt ütközetről, melyet katonáink-családtagjaink – ahogy az Idegenben című költemény mondja: nagybátyáink – szenvedtek el 1943-ban.

De nem csak nagybátyáink; beszélhetnénk férjekről, testvérekről, szeretőkről, apákról, udvarlókról, fiúkról, unokákról: Istenem, hányan, de hányan hallgattuk szüleink-rokonaink fájdalmas szavait, egyre inkább reményvesztett panaszait, hogy sose látjuk már Gyulát, Antalt, Bélát, Sándort, Lacit, Ferit, Pistát…

És itt most szinte valamennyi magyar férfinevet föl kellene sorolni: csaknem százharmincezren vesztették életüket ott, idegenben, ahol „jeges szibériai szél borotválta arcukat”, „a honvágy facsarta szívüket” azon a bizonyos télen, abban a végzetes, „farkasüvöltéses” havazásban, ahol minden „hazavezető utat” – ló és ember számára – egy napon végleg „betemetett a hó”...

                Penckófer János