A kazah „Majdan”

Második hete szerepelnek a vezető külföldi hírek között a kazahsztáni események. Ukrajnában mindjárt kazah „Majdanként” kezdték emlegetni a zavargásokat, párhuzamot vonva a közép-ázsiai posztszovjet köztársaságban zajló események és a 2013–2014-es ukrajnai hatalomváltás között. Hamar kiderült azonban, hogy másképpen alakulnak a dolgok a kazah sztyeppéken, bár kétségtelen, hogy akad hasonlóság is.

A nép elégedetlen

A tiltakozások azért törtek ki alig két héttel ezelőtt a kazahsztáni Zsanaozen városában, mert a kormány szabadárassá tette az autók üzemanyagaként használt cseppfolyós gázt (LPG), minek következtében annak ára pillanatokon belül a duplájára szökött fel. Kétségtelen, hogy Kazahsztán jó néhány régiójában az emberek enyhén szólva sem mondhatók tehetőseknek, nem csoda hát, hogy sokuknak éppen most fogyott el a türelme, és az utcákra vonultak. A megmozdulások szinte pillanatokon belül átterjedtek az ország számos nagyvárosára, köztük a másfélmilliós régi fővárosra, Almatira. A rendőrök vízágyúkkal, gumilövedékekkel és könnygázzal igyekeztek oszlatni a tömeget – nem sok sikerrel. Almatiban és a nyugat-kazahsztáni Mangisztau területen rövidesen rendkívüli állapotot kellett bevezetni. A demonstrálók ekkor már távolról sem csak a gáz árának csökkentését követelték, szóba került egyebek mellett a béremelés, továbbá a 2019-ben látszólag visszavonult korábbi elnök, Nurszultan Nazarbajev végérvényes távozása a hatalomból.

Ez már nem is tiltakozás

Kaszim-Zsomart Tokajev, a jelenlegi államfő kezdetben a tárgyalásos rendezést részesítette előnyben. Ígéretet tett a gáz árának csökkentésére, majd a kormányt is menesztette, ám intézkedései nem érték el a kívánt hatást. Vidéken ugyan egy idő után csillapodni látszottak a kedélyek, de Almatiban egyre jobban eldurvult a helyzet.

Feltűnő volt, hogy plakátot, zászlót lobogtató, jelszavakat skandáló békés embereket alig láthattunk a helyszíni felvételeken. A tüntetőknek nem voltak vezéreik, pártjaik, szervezeteik, akikkel-amelyekkel tárgyalni lehetett volna.

Annál több jelentés érkezett fosztogatókról, az önkormányzati intézmények elleni támadásokról, erőszakról. Gyanús külsejű emberek fegyverüzleteket raboltak ki, és a belügyi hatóságok épületeiből is vittek el fegyvert. Rövidesen a fegyverropogás vált az almati tudósítások aláfestő zenéjévé.

A „tüntetők” feltűnően szervezetteknek bizonyultak: csoportjaik tudatosan támadták a kormányintézményeket, tűzoltóautókat és mentőautókat gyújtottak fel, hogy azokkal ne tudják eloltani a lángoló épületeket, kórházba szállítani a sebesülteket, s ezzel még nagyobb zavart keltsenek. A rendfenntartókat is megtámadták, tucatnyinál több rendőrt gyilkoltak meg. Némelyiküknek a fejét is levágták, nyilvánvalóan elrettentés céljából. Egy idő után még a tévénézők számára is egyértelművé vált, hogy kicsúszott az irányítás a hatóságok kezéből.

A hatalom visszavág

Tokajevék hamar ráeszméltek, hogy vesztésre állnak, és keményebb eszközökhöz folyamodtak. Az utcákon megjelent a hadsereg, az elnök pedig bejelentette, parancsba adta a rendfenntartóknak, hogy figyelmeztetés nélkül is tüzet nyithatnak az utcákat rettegésben tartó fegyveresekre.

Ezzel párhuzamosan Kazahsztán segítséget kért a fél tucat posztszovjet köztársaság által még évekkel ezelőtt megalakított Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetétől (KBSZSZ). A szervezet villámgyorsan döntött, és az ortodox karácsony kellős közepén megkezdődött az orosz, fehérorosz, örmény, kirgiz és tádzsik katonai alakulatok felvonulása a stratégiailag fontos kazahsztáni létesítmények őrzésére.

A kazahsztáni csapatok ezzel lélegzethez jutottak, s erőiket a hivatalosan is terroristának minősített csoportok felszámolására összpontosították. Ennek meg is lett az eredménye, amennyiben lapzártánkig stabilizálódott a helyzet az országban, bár a hatóságok még folytatják – mindenekelőtt az ellenőrzőpontokkal körülzárt Almatiban – a fegyveresek utáni hajszát.

A kazah valóság

Még javában ropogtak a fegyverek, amikor az elemzők világszerte hozzáláttak megfejteni, vajon mi történhetett a közép-ázsiai országban, ahol a zavargások kitörése előtt nem volt jele a „forradalmi hangulatnak”.

A Nazarbajev-féle hatalom, amely a Szovjetunió bukásától egészen 2019-ig irányította az országot, tipikus posztszovjet tekintélyuralmi rendszernek volt mondható. Az ellenzékiekkel nem bántak kesztyűs kézzel, legtöbbjük kénytelen volt elhagyni az országot, de a jelentős nyersanyaglelőhelyeknek köszönhetően mégiscsak fel tudtak mutatni némi gazdasági fejlődést. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nem mindenütt látszik meg az életszínvonalon. Különösen azokban a régiókban vannak problémák, ahol a nyersanyaglelőhelyeket kiaknázó, jelentős részben külföldiek kezén lévő vállalatok a legnagyobb munkaadók. Aztán ott van a mindent átszövő korrupció, valamint az elit és a szegényebb rétegek közötti elképesztő vagyoni különbség – ezek a jelenségek ismerősek lehetnek az ukrajnai olvasó számára is.

Az utóbbi években az ország vezetése igyekezett lazítani az őket Oroszországhoz fűző, nyilván túl szorosnak tartott kötelékeken. Ennek az új, „többpólusú” kapcsolatrendszernek köszönhetően gombamód szaporodtak el az országban a legkülönfélébb nyugati civil szervezetek helyi képződményei. Másfelől az iszlám, azon belül is a harciasabb irányzatok terjeszkedése szintén megfigyelhető volt. Elemzők szerint mindez hozzájárulhatott annak a társadalmon belüli „nyugtalanságnak” a kialakulásához, amely most a gazdasági tiltakozások hatására berobbant.

Klánok háborúja?

Amint egyre több információ lát napvilágot a kazah belpolitikai helyzetről, úgy válik a kép mind árnyaltabbá. Megtudhattuk egyebek mellett, hogy Kazahsztán lakossága történelmileg három nagy klánra oszlik, amelyeknek még mindig jelentős szerepük van az ország életében. Tokajev elnök, amint elődje is, kötődik e klánok egyikéhez. A jelek szerint a másik két klán már hosszabb ideje úgy érezhette, méltánytalanul mellőzött, keveset lát a fejlesztésekből, habár a nyersanyaglelőhelyek legnagyobb része éppen az általuk lakott régiókban található.

Több elemző is rámutat, nem véletlen, hogy Nazarbajev a klánjához tartozó Tokajevet segítette az elnöki székbe, más kérdés, hogy az utóbbi fokozatosan önállósította magát. Kettejük megromlott kapcsolatára utal, hogy az elnök nemcsak a kormányt menesztette a zavargások kitörése után, hanem Nazarbajevvel is szakított. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy leváltotta a Nemzetbiztonsági Bizottság éléről Karim Maszimovot, aki az exelnök bizalmasának számított.

Maszimovot később őrizetbe vették, és úgy tudni, hazaárulással vádolják. Másokkal együtt őt tehetik felelőssé azért, hogy a biztonsági erők nemegyszer látványosan tehetetleneknek bizonyultak a rájuk támadókkal szemben, akik így könnyen jutottak lőfegyverhez éppen azoktól, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy fenntartsák a rendet. Úgy fest, hogy Nazarbajev hivatalban maradt emberei szőhettek összeesküvést az „öreg” utódja ellen a lakossági elégedetlenség leple alatt.

Kazahsztán többé nem lesz a régi

A nyugati mainstream média szinte észre sem vette, hogy viszonylag rövid időn belül Kazahsztán immár a harmadik olyan posztszovjet ország – Ukrajna (2014) és Fehéroroszország (2020) után –, amelynek területén a regnáló hatalom bukásával fenyegető zavargások törtek ki. Orosz elemzők szerint mindhárom esetben tetten érhető a nyugati behatás. Kazah­sztánban ugyan az iszlamisták befolyásával is számolni kell, de néhányan még ebben is hajlamosak Washington kezét látni, hiszen korábban – főként a 2001. szeptember 11. előtti időkben – Amerika szintén hozzájárult a maga módján a radikális iszlám szervezetek megerősödéséhez.

Egyesek szerint az egész úgy fest, mintha az Egyesült Államok folyamatos lázítással, bomlasztással igyekezne lekötni Oroszország erőit, hogy annak energiáit közvetlen szomszédsága stabilitásának biztosítása kösse le. Mások szerint ez a lehetőség csak üldözési mániában szenvedőknek juthat eszébe. Annyi bizonyos, hogy miután a demokratikusnak mondott tüntetések valósággal Moszkva ölelésébe hajszolták nemrég Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnököt, most Tokajev kazah államfő volt kénytelen Moszkva felé fordulni. Amerikai elemzők nem zárják ki, hogy akár bele is roppanhat az orosz gazdaság ezekbe a folyamatokba.

Ami a jövőt illeti, bebizonyosodott, hogy a mindössze 30 éve független Kazahsztánnak végre szakítania kell a múlttal. Okulva a történtekből be kell látniuk, hogy a klánrendszer és a modern állam összeegyeztethetetlenek. Mondogatják is, hogy Kazahsztán soha nem lehet már a régi, különben elveszíti az államiságát. Hogy ez az állam a történtek után Moszkva- avagy Nyugat-barát lesz-e, azt nem nehéz kitatálni.

Ugyanakkor jogos a kérdés: melyik lesz a következő „gyenge láncszem” a volt szovjet tagköztársaságok közül, ahol meginoghat a hatalom? Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy Kirgizisztán a leg­esélyesebb, de Ukrajnában is bizonytalan a helyzet. A kazah­sztáni események egyik tanulsága éppen az, hogy egyetlen szikra is elég lehet a robbanáshoz, például az ukrajnai gázárak alakulása a téli fűtési idényben.

                (ntk)