Kányádi Sándor: Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg

azért keletkeztek, hogy szemléltető-

eszközökül szolgálván, a képletbe-

foglalhatón túl – vagy innen? – valami

fölemelőt is sejtessenek az időről,

ami, bizony, a rajtunk s a természetben

alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább

mindjobban lejáratja magát előttünk.

Amikor először olvassuk ezt a verset, nem is versnek érezzük. Ezt gondoljuk: hát most már a rövid sorokba tördelt akármilyen gondolatot költeménynek kell nevezni?

A válasz az, hogy nem. Először is: nem akármilyen gondolatot foglal magába ez a „hipotézis”, másodszor pedig: nem akármilyen formát látunk. A rövid sorokba tördelt íráskép csak külsőség: segíti az olvasót, mintegy felkészíti, hogy alighanem verset fog olvasni. A szemnek kellemes ez a tördelt forma, ám esztétikai hatást nem ez, hanem a mélyben felismert gondolat és kifejezés okoz.

És hogy mi ez a gondolat? Hát az idő értelmezhetősége. Az, hogy létezik minőségi idő, a kairosz, amit e versben a tengerek és óceánok jelentenek. Ezzel állítja szembe költőnk a kronoszt, a hétköznapi észleletet, ami maga a kronológiai sorrend, hogy minden elmúlik; ami tegnap szép volt és üde, az mára elcsúnyult.

És itt jön a gondolat előadott formája, a nem túlságosan komoly hozzáállás, ami mégiscsak túlmutat a rövid sorokba tördelt hosszú mondaton. Szerzőnk csipkelődve, kissé dagályosan szól, érezhetően imitálja a tudományos megfogalmazást. Kicsit kacifántos, összetett, nehezen érthető ez a nyelvezet, amit sokan óriási tekintélyként tisztelnek a tudomány művelőjében.

Nos, szerzőnk ehhez az emberi magatartáshoz csatolja megmosolyogtató mondandóját, hogy amit „rutinos fogásaival” évről évre ez a kronosz művel arcunkkal-testünkkel – „hovatovább” tényleg felháborító...

Penckófer János