A legősibb ma is élő népek

Busmanok, hottentották, pigmeusok

Afrika déli részén szinte egész Botswanára és Namíbia nagy részére kiterjed, sőt a Dél-afrikai Köztársaságba is átnyúlik a Kalahári sivatag, melyet a lehulló csapadék mennyisége alapján inkább félsivatagnak nevezhetünk. Jóval északabbra pedig még mindig nagy területekre terjednek ki a Kongó-medence esőerdői. Mi kapcsolja össze ezt a két, egymástól nagyban eltérő éghajlatú térséget? Az, hogy zömmel itt élnek a legősibb, máig fennmaradt népek: a busmanok, a hottentották és a pigmeusok.

A busmanok önmegnevezése – amit a környező afrikai népek is átvettek – a szan, melynek jelentése: a föld tulajdonosa vagy a föld birtokosa. Csak a XVII. században Dél-Afrikába érkező holland telepesek nevezték el őket bosjemanoknak, majd ezt a megnevezést fordították le bushmanra a később itt megjelent angolok, ami mindkét nyelven bozótlakót, szó szerint a bozót emberét jelenti, mivel a szanok éjszakára a bozótosokba húzódtak vissza. Nyugati szomszédjaik pedig a hottentották, akiket a nyelvükben lévő csettintő hangok alapján neveztek el ekképp a holland gyarmatosítók. Önmegnevezésük a khoikhoi (koikoi), s a busmanokkal együtt alkotják a khoiszanid embertani típust. Rendszertani helyük bizonytalan, egyetlen ma létező rasszba sem lehet őket egyértelműen besorolni. Túlnyomórészt kis termetűek, a hottentották átlagmagassága mind a férfiak, mind a nők körében 159, a busmanoknál 157 cm körüli. A busmanok délebbi csoportjai az alacsonyabbak, egyeseknél a férfiak mindössze 140-145 centiméteresekre nőnek, az Angola déli részén élő kung-szanoknál viszont a férfiak zömmel 171 cm magasak. Mind a busmanok, mind a koikoik törzse viszonylag hosszú, a végtagok ellenben hozzá lépest rövidek, s már a legkorábbi európai felfedezők felfigyeltek a busmanok feltűnően kicsi kezére és lábára. Közös jellegzetességük a gyér testszőrzet, a spirális gyapjas fekete haj, melynek csomó alakú tincsei közül kilátszik a fejbőr, a gyakori mongolredő, vagyis a szem belső sarkát borító bőrredő, valamint a nők steatopygiája, vagyis erősen fejlett fartáji zsírpárnájuk – az anyák gyakran erre ültetve hordozzák gyermekeiket. A bőrszínük különböző: a hottentottáké világosbarna, a busmanoké viszont sárgásbarna vagy fakósárga, s az életmódjuk is eltérő: az utóbbiak vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak, míg az előbbiek a gyűjtögetés mellett nomád állattenyésztéssel is foglalkoznak. Ugyancsak közös vonásuk azonban, hogy nyelvükben igen sok a csettintő hang, s ezek, illetve más hangzásbeli hasonlóságok alapján sorolják őket a koiszan nyelvcsaládba, bár az összehasonlító nyelvészet nem bizonyítja a rokonságukat, tény ellenben, hogy minden más nyelvtől különböznek.

Ugandában, Kenyában, Tanzániában jellegzetes busman eszközöket hoztak napvilágra a föld mélyéből, emellett Etiópiában és Tanzániában olyan ősi, kezdetleges sziklavésetekre bukkantak, melyek jellegzetességeik alapján tőlük származnak. Ugyanakkor a Kalaháriban is felfedezték őskőkorszaki nyomaikat, s ősi szállásterületük Kelet-Afrikától Dél-Afrika legdélebbi tengerpartjáig terjedt. A hottentották pedig északról érkeztek a mai Namíbia és Fokföld területére. Északról a bantu népek, Dél-Afrikában pedig a holland és angol gyarmatosítók üldözték s irtották is őket, míg beszorultak a Kalahári sivatagba és az azt nyugat, valamint északnyugat felől övező területekre.

A Kongó-medence esőerdőiben lakó pigmeusok (egy csoportjuk viszont keletebbre, Délnyugat-Etiópiában él) átlagmagassága 140 cm körüli, s bár egyes csoportjaik 150 cm-nél is magasabbra nőnek, közülük kerülnek ki a legkisebb termetű emberek: az ituri csoport tagjainak az átlagmagassága mindössze 125 cm. Az óegyiptomiak már a Kr. e. III. évezredben felfedezték a pigmeusokat, s nem egy fáraó „isteni törpe táncosokként” vitette őket az udvarába, hogy kedvét lelje a gazdag hagyományos tánckultúrájú apróságok táncában. Kicsiny termetük mellett jellegzetességük a nagy fej, a rövid nyak, a viszonylag széles váll, a rövid végtagok, a fejlett testszőrzet, a gyapjas fekete haj és a sötét, de nem feketés bőrszín. Egy részük már letelepült, de a többségük még mindig halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, nem kis részük összeolvadt a négerekkel, és sok negroid vonást viselnek, a „klasszikus pigmeusok” – egyúttal a kisebb termetűek – testi jellegzetességei között viszont alig található tipikus negroid elem. De miért ilyen kicsik? Az amerikai Pennsylvaniai Egyetem genetikusa, Sarah Tishkoff és kutatótársai, illetve a kanadai Montreali Egyetem Luis Barreiro által vezetett kutatócsapata egymástól függetlenül derítették ki, hogy genetikai okok állnak a törpenövés hátterében. A kanadaiak például kimutatták, hogy a megszokottól eltérő allélok figyelhetők meg a növekedési hormon receptorait, illetve a csontnövekedést kódoló genetikai régiókban.

Ugyancsak a genetikai kutatások vezettek meglepő eredményre a pigmeusokat, a busmanokat és a hottentottákat illetően. A már említett Sarah Tishkoff vezette nemzetközi kutatócsoport 121 különböző afrikai népcsoport DNS-mintáját vizsgálta meg, s kiderítették, hogy a busmanok még a nagy fokú genetikai sokféleséggel rendelkező afrikai csoportok közül is kiemelkednek a genetikai változatosság tekintetében, így ők lehetnek a legkorábban megjelent Homo sapiensek közvetlen leszármazottjai (a genetikai sokféleség [diverzitás] fokozatosan csökken, ahogy a populációk eltávolodnak egymástól). Szűkítve a kört, az amerikai Stanford Egyetem genetikusa, Brenna Henn által vezetett kutatócsapat ritkán vizsgált afrikai csoportok DNS-ét vizsgálva kiderítette, hogy a khomani és a namíbiai busmanok, a biaka-pigmeusok és a tanzániai sandawe törzs tagjai rendelkeznek a legnagyobb genetikai változatossággal. A hottentották és a busmanok átfogó genetikai vizsgálatát elvégző, a dél-afrikai Wits Egyetemen doktorált Carina Schlebusch és tudóstársai pedig megállapították, hogy az említett népek a modern ember mintegy 100 ezer éve bekövetkezett legkorábbi szétválási eseménye során váltak el a tőlük eltávolodó populációktól.

Tehát a klasszikus negroidoktól eltérő, rassz tekintetében bizonytalan hovatartozású fekete-afrikaiak a legősibb ma is élő népek.

Lajos Mihály