Vasárnapi üzenet: 2022. március 27.
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni.” (Máté 23, 13)
Ebben az áhítatban olyan igeszakasz kerül elénk, amely egyfelől kínos belső feszültséget szül sokakban, másrészt jó fokmérője a hívő ember önazonosságának, annak, hogy mennyire tudunk egyenesen, hitelesen, őszintén élni. Korunk egyik hiánycikke épp az őszinteség. Minden bizonnyal van már olyan irányú tapasztalatunk, hogy megosztottuk a gondolatainkat, terveinket vagy épp családi problémáinkat valakivel, aki aztán csúnyán visszaélt a bizalmunkkal. Ha esetleg feltárjuk a kétségeinket és félelmeinket, azt ellenünk fordíthatják. Ha elmondjuk álmainkat, mintha szándékosan akadályoznák azok megvalósulását. Éppen ezért dönt sok ember úgy, hogy életének döntő részét inkább elfedi, eltakarja, sőt bizonyos szerepekbe bújunk, hogy minél konfliktusmentesebb legyen az életünk. Tulajdonképpen Jézus ezt nevezi képmutatásnak. Maga a fogalom, a görög hüpokritész úgy ivódott be a köztudatba, mint a római színház egyik legjellemzőbb technikája. Az ókori darabokat általában csupán néhány színész játszotta el, maszkokat használva a különböző karakterek megjelenítésére. Ezért nevezték el őket „képmutatónak”. Találó ez a fogalom, mert mi is sok maszkot hordozunk magunkkal. Van egy szép családi arcunk, melyet az ismerősök és a rokonok látnak, és van egy olyan is, melyet akkor veszünk elő, amikor elmentek a vendégeink, és magunkra maradtunk a szeretteinkkel. Van egy szép álarcunk, amelyet a munkahelyünkön veszünk fel, és van, amelyikben szórakozni járunk. Van álarcunk a vitás helyzetekre, és van, amit a gyermekeink felé mutatunk. S végül itt van ez a bizonyos templomi, kegyes álarc is, amelyet Jézus olyan fájdalmasan megítél. Jézus pontosan tudja, hogy a saját korának vallási elitje milyen komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy nagyon kegyesnek látszódjon. Sokszor verejtékezhettek, hogy ki ne essenek a szerepükből, de Jézus mégis a maszk mögé lát. Nekünk is megvannak a kötelező köreink: templomlátogatás, vallásos hagyományok, a nyilvános kegyesség ezernyi formája. De ha ezeket letennénk, elengednénk, vajon mi maradna? Jézus az akkori egyházi elöljárók hitelességét vonja kétségbe, hiszen a szerepjátékukkal nem csupán maguknak ártanak, de a környezetükkel is azt éreztetik: elég eljátszani a szerepet, míg ki nem lépünk a szakrális térből, míg be nem lépünk a házba, a piacra vagy a kocsmába. Krisztus valami egészen másra akar ránevelni: az Istennel való bensőséges kapcsolatra. Élő imaéletre olyankor is, amikor az emberek nem látják. Irgalomra és áldozathozatalra olyankor is, amikor nincs közönség és taps.
Krisztus azt szeretné, ha a követői nem hordanának semmiféle álarcot, nem erőltetnének magukra semmiféle álkegyességet. Ahogyan lassan fejlődünk, növekedünk a hitben, végül megérkezhetünk oda, hogy ténylegesen Krisztus-arcú lesz az életünk, jellemünk, hogy Krisztus jó illata leszünk a világban. Só és világosság. Talán még bizonyos tisztelet is övez majd. De ne erre hajtsunk, ne a látványért éljünk. Emlékezzünk a hegyi beszéd tanítására: „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól” (Máté 6, 1). Ha le tudjuk vetkőzni a szerepeinket, a kényszerességünket, eldobáljuk az álarcainkat, végül önmagunk leszünk, illetve azok, akikké formál bennünket az Úr: hétköznapi keresztyének, akik mégis hitelesek, őszinték, egyenesek.
Szimkovics Tibor
ráti és minaji református lelkipásztor
