A városi óvóhelyek történelme

Elvesztett Ungvár

Sajnos a városi óvóhelyek témája most nagyon aktuális. Az elmúlt hetek egyik leggyakoribb panasza a közösségi oldalakon az, hogy Ungváron hiányoznak a megfelelően felszerelt, biztonságos és hozzáférhető menedékhelyek. Ez elgondolkodtatott: mi volt a helyzet ezzel a városban a második világháború idején, hol rejtőzködtek az emberek a légitámadások és bombázások elől? A továbbiakban erről mesélünk.

Már előre látjuk, hogy az olvasók többsége kommentálni kívánja azt, hogy Ungvárt nem bombázták a második világháborúban. De ez nem teljesen igaz, több berepülés is történt, amelyek nyomán legalább 55 ember halt meg. 1944 nyarán, amikor a szovjet hadsereg gépei csak felderítési céllal kezdtek berepülni a mai Kárpátalja területére, az ungváriak, amint meghallották légiriadót, azonnal szaladtak a menedékhelyekre. Később azonban, miután megszokták, hogy a légiriadó bejelentése után nem történik semmi, a városlakók felbátorodtak, és egyáltalán nem mentek az óvóhelyre. Ez volt az oka a sok halálesetnek a későbbiekben, amikor a repülők bombákat kezdtek dobni a városra.

A legtöbb kárt Ungvár 1944. augusztus 27-ei bombázása okozta, amely 50 percig tartott. Tizenegy repülőgép 11 nehéz, 250 kilogrammos bombát dobott a városra (ebből 5 nem robbant fel), és különböző lapok szerint 130–250 darab kis, 8–10 kilogrammos lövedéket. Sok civil meghalt és megsebesült, öt rendőr és egy csendőr meghalt, négy család maradt fedél nélkül. Az újságok azt írták, hogy ez a légitámadás nagyon megváltoztatta a várost: az ungváriak megértették a helyzet súlyosságát, és amint megszólalt a sziréna, mindenki azonnal az óvóhelyekre szaladt.

Kialakításukat Ungváron még 1941-ben kezdték meg. Akkor a város lakóit arra buzdították, hogy készítsék elő házaik pincéit, alakítsák át óvóhellyé. A pincéket ki kellett takarítani, bevinni oda 100 liter vizet és homokot. De mivel a második világháború frontja még nagyon messze volt Ungvártól, a legtöbb polgár figyelmen kívül hagyta ezt a felszólítást. 1942-ben egy különleges bizottság 100 városi pincét és óvóhelyet vizsgált meg. Kiderült, hogy szinte senki sem volt megfelelően felkészülve az esetleges bombázásokra, 80 pince tulajdonosát 3–5 ezer pengő pénzbírsággal sújtották, figyelmeztetve, hogy az óvóhelyek kialakítására vonatkozó szabályok ismételt be nem tartása esetén 100 nap börtönbüntetést kaphatnak. Magyarországnak a háború alatt nem volt lehetősége speciális óvóhelyek építésére, ezért úgy döntöttek, hogy pincéket és pincészeteket alakítanak át (akkoriban még ritka volt a pince nélküli ház). A nagy pincék tulajdonosainak meg kellett jelölniük (elkészíteni és kiakasztani a „Menedék x személynek” táblát), előkészíteni és légriadó esetén azonnal kinyitni azt, így mindenkinek lehetősége volt bemenni. Több ember számára kialakított óvóhelyek is voltak. Most essen szó néhányról ezek közül.

Bagolyvár

A Bagolyvár (ukránul Bagolyfészek – Совине гніздо) pincéinek erős falai a mai napig fontos szerepet töltenek be a város történetében: jelenleg itt működik az országon belüli kényszeráttelepültek segélypontja. 1944-ben pedig a Bagolyvár pincéjében egy nagy óvóhelyet alakítottak ki, amely légitámadás esetén a város ezen részén lakóknak volt hivatott menedéket nyújtani. Ezeket a pincéket a városi hatóságok nagyon megbízhatónak ismerték el, az újságok azt írták, hogy a helyet 500 fő befogadására tervezték. Érdekes módon a Bagolyvár pincéi jelenleg nem számítanak potenciális óvóhelynek, pedig valóban biztonságos menedéket jelenthetnek a belváros lakói számára egy támadás esetén.

Királyi pince

Sok ungvári emlékszik a Szkala (Szikla) étterem végtelennek tűnő erős pincéire. Éppen Braunfeld Mór borospincéjét – amelyet a második világháború idején „királyi pincének” neveztek – választották a Szobránci és a környező utcák lakóinak búvóhelyéül. Braunfeld Mór családját már korábban koncentrációs táborokba vitték, így a pincének gyakorlatilag nem volt tulajdonosa. Légitámadás esetén 500 ember is elfért volna benne. Sajnos ma az egykori Szkala pincéi már nem használhatók óvóhelyként.

A pincesor pincéi

A régi Pincesor utca (ma Olbracht) számos nagy és mély pincével rendelkezett, de a második világháborúban az ungvári városi hatóságok nem mindet tartották alkalmasnak arra, hogy elrejtőzzenek bennük a szovjet repülőgépek rajtaütései során. Azt tanácsolták a helyieknek, hogy riadó esetén kettőben rejtőzzenek el: a 39-es és a 99-es szám alattiban. A házak akkori számozása nagyon eltér a jelenlegitől, így nehéz megmondani, hogy pontosan melyik pincéről volt szó. A 39-es szám valószínűleg az utolsók egyike az egyetemi Botanikus Kerttel szemben, napjainkban már elhagyott vagy bezárt pince volt, a 99-es pedig már valahol a városi parkkal szemben, a jelenlegi Sumna utcában lehetett. Mindkét óvóhelyet 100 fő befogadására tervezték.

A görögkatolikus székesegyház kriptája

Még egy hely, amely jelenleg nem számít menedékhelynek, de a második világháború alatt többször is befogadta a Káptalan és a környező utcák lakóit. Nem volt hivatalosan elismert városi óvóhely, de a templom mindig kinyitotta berepülés esetén. Még mindig él egy ember a Káptalan utcában, aki emlékszik arra, milyen érzés a székesegyházba menekülni egy légitámadás során, abban a reményben, hogy a szentély falai megmentik és megvédik. Akkor a papok kinyitották a régi kripta ajtaját, bár ez a hely különleges volt a számukra, hiszen ott voltak örök nyugalomra helyezve a püspökök és a káptalan tiszteletre méltó tagjainak földi maradványai (ezeket a temetkezési helyeket később, a szovjet időkben kifosztották, megrongálták). A kripta mélyen a föld alatt található, a kutatók úgy vélik, hogy ez az egész komplexum legrégebbi része, és kiváló állapotban maradt fenn azóta, hogy fölötte magasodik az egykori jezsuita templom. Ma a polgárok évente egyszer látogathatják meg a székesegyház föld alatti részét, amikor nyílt napot tartanak. Talán a háború ezen nehéz napjaiban is érdemes lenne felidézni a bevált gyakorlatot, elgondolkodni a kripta polgári védelem igényeihez való hozzáigazításának lehetőségén.

Pince a zsupanátus alatt

Erről a pincéről a második világháború idején állandó viták folytak az újságokban, és többször hangoztatták, hogy a zsupanátus alatti hatalmas föld alatti helyiség (most a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeum) rendkívül megbízható és tágas, sok embert képes befogadni. Nem tudjuk, hogy ez az alagsor később felkerült-e a hivatalos menedékhelyek listájára, vagy a zsupanátus pincéjét más célra használták – például valami fontos dolog rejtekhelyeként.

A gimnázium alagsora

Jelenleg az Ungvári Nemzeti Egyetem Kémia Karának pincéjében tantermek vannak. A második világháború idején az itt dolgozó vezetés arról tájékoztatta a hatóságokat, hogy az alagsor nem felel meg az óvóhely követelményeinek, nincsenek megerősített falai és ablakai. Így nem tudni, érkeztek-e ott végül menhelyet kialakítani a polgárok számára.

Azt, hogy a második világháború idején Ungváron összesen hány ilyen pince és alagsor volt, akkoriban nem közölte a sajtó. De azt írták, hogy egyikük sem omlott össze az alatt a néhány légitámadás alatt, amit a város túlélt. Annak idején a helyieknek is azt tanácsolták, hogy legyen készen egy táska a legszükségesebb holmikkal. Az újságok felsorolták, hogy minek kell lennie abban a táskában: iratok, értéktárgyak, levélíráshoz és -küldéshez szükséges készletek, élelmiszerek (konzervek, kenyér, sonka vagy hús, só, bors, tea, kávé, cukor, konyak vagy rum), edények (tányér, kanál, villa, konzervnyitó, szalvéták), higiéniai termékek (fog­krém, kefe, borotválkozókészlet, vécépapír, törülköző), valamint gyertya, zseblámpa, varrókészlet, tartalékruha, takaró, párna, újság, szemüveg, cigaretta, jegyzetfüzet ceruzával stb.

Íme a városi újságban akkoriban megjelent emlékeztető:

„Ne feledje, hogy a sziréna hangja nem a bombázás azonnali kezdetét jelenti, hanem a légvédelem kezdetét!

Őrizzék meg a nyugalmukat!

A nyugalom fél biztonság.

A légiriadóra legyen felkészülve, ne az utolsó pillanatban szedje össze a szükséges dolgokat!

A menhely nem kocsma, viselkedjen kulturáltan!

Kerülje a rémtörténetek mesélését az óvóhelyen tartózkodás alatt, mert azt gyenge idegzetűek és gyerekek is hallhatják!

Ne próbáljon elsőként a menedékhelyre futni, a pánik veszélyesebb lehet, mint a bombázás!

Ne feledje: szégyen félni attól, ami nem történhet meg!

Ne csak magáról gondoskodjon, hanem hozzátartozóiról is!

Az első és legfontosabb kötelességünk, hogy ne veszítsük el a lélekjelenlétünket!”

Ezeken a megnyugtató szabályokon kívül voltak még mások is. Az óvóhelyen nem lehetett dohányozni, babakocsit bevinni, kutyával bemenni (macskákról nem is esett szó). A levegő tartalékolása érdekében azt tanácsolták, hogy csak a repülőgépek zúgását meghallva zárják be az ajtót. De a legfontosabb dolog: mindenkinek követnie kellett a felelős személyek (elöljárók, hadsereg, rendőrség, csendőrség képviselőinek) utasításait.

Nagyon reméljük, hogy a város történetének jelenlegi fejezetébe nem kerül be a pincék és óvóhelyek élesben történő használata, csupán az, hogy levonulunk a légiriadókat jelző szirénák hangjára, majd a veszély elmúltával elhagyjuk azokat, és nem kell hosszú időt ott tölteni, miközben az óvóhelyen kívül szörnyű pusztítások történnek. Maradjon mindez a történelemben, és köszöntsön be minél hamarabb az oly nagyon várt béke Ukrajnában!

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória