Vajda János: A tavasz jelei

Nem nézem én az ibolyát

Kakukkra én nem hallgatok,
S nem jóslom ebből a tavaszt,
– Ez már igen kopott dolog.
Falunkban a zsidógyerek
Rongykérő sípja hangozik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.

Nem szedek én kikericset,
A gólyákat sem bámulom,
Én a tavaszt egészen új
Költői pontról jósolom.
Fölöstökömre a bíró
Már nem pálinkát, bort iszik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.

Fecskékre és a zöld mező
Virágira nem ügyelek,
A legelőre kimenő
Tehéncsordának nem hiszek.
Itáliából a goróf
Magyar honába költözik:
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy nálunk is tavaszodik.

Már a legelső sorok elolvasásakor gyanút fog az olvasó. Hogyhogy nem a természetben észlelhető szép és jellegzetes változások jelentik a tavasz érkezését? Hogyhogy nem a kikerics mutatja a tavasz beköszöntét?

Miért nem a kökörcsin, a kérics, a vetővirág, guzsalyülő, guzsalyütő, guzsalyvirág, ebvirág és kökörcs kikelésében látja szerzőnk a tavasz megérkezésének legelső jelét, hisz e bájos virág ennyiféle megnevezése önmagában is utalhat arra, hogy nélküle tavasz nem képzelhető el mifelénk?

Vagy mégis? Mégiscsak elképzelhető? Mindenesetre ezt mutatja a Vajda János-költemény, melyben nemcsak a kikerics, hanem az ibolya sem számít komoly tavaszjelzőnek. De a madarak közül még csak a kakukk sem, a fecske sem, a gólya sem. Itt nem számít „a legelőre elinduló tehéncsorda sem”, mert itt a társadalom különféle képviselőihez kapcsolódó tevékenységek-megnyilvánulások játsszák a fő szerepet.

Ezért beszél szerzőnk az első versszakban „a zsidógyerek rongykérő sípjáról”, a másodikban a „már nem pálinkát, bort ivó bíróról”, a harmadikban pedig arról a „gorófról”, aki „Itáliából magyar honába” költözik vissza, mert nem tud már mit tenni: itthon a helye; tényleg beköszöntött a tavasz...

                Penckófer János