Háborúban szabályok? Avagy a genfi egyezmény

2022. május 25., 12:00

Kicsit kevesebb, mint 73 éve, 1949. augusztus 12-én fogadták el Genfben a háborúk áldozatainak védelméről szóló, ma is érvényben lévő egyezményeket, amelyek az 1864-es genfi egyezményt korszerűsítették a második világháború tapasztalataiból okulva. Az áldozatok védelmét az úgynevezett genfi egyezmények taglalják, amelyeket együttesen nemzetközi humanitárius jognak, illetve genfi jognak is neveznek, míg „a hadviselés törvényeit és szabályait, szokásait” az 1899-ben és 1907-ben elfogadott hágai egyezményekkel együtt képezik, így ezek együtt alkotják a nemzetközi humanitárius jogi rendszer alapjait.

Viszont felmerül az örökös kérdés: hogy a hadban álló felek milyen mértékben, minőségben, mennyiségben tartják be ezeket az írott, nemzetközi úton, közös megegyezés alapján lefektetett törvényeket, szabályokat, jogokat, kötelességeket?

Jean Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletember az 1859-es solferinói csata sebesültjeinek szenvedéseit látva létre hozta a Vöröskereszt elődjét. Ő fogalmazta meg A hadra kelt seregek sebesültjei és betegei sorsának javításáról szóló egyezmény szövegét, amelyet 1864. augusztus 22-én tizenhat állam írt alá, és utólag még tizenkettő csatlakozott hozzá. A szerződés többek közt rögzítette, hogy: a sebesült katonákat orvosi ellátásban kell részesíteni függetlenül attól, melyik nemzethez tartoznak.

Ezt további fejlesztés, újabb egyezmények elfogadása követte, bizonyos területek azonban nem a genfi egyezmények szabályozási körébe kerültek. Így például a tengeri hadviselés sebesült, beteg és hajótörött áldozataival való bánásmóddal elsőként az 1899-ben elfogadott III. hágai egyezmény foglalkozott, amely csak 1949-ben került be az akkor elfogadott négy genfi egyezmény rendszerébe. A második genfi konvenció 1906-ban kiegészítette az elsőt, és kiterjesztette annak hatályát, amelyet aztán az első világháború után az 1929-es harmadik genfi egyezménnyel fejlesztettek tovább. Ez a hadifoglyok védelméről szólván előírta, hogy az emberiesség szabályainak megfelelően kell kezelni őket, tájékoztatást kell adni róluk, és engedélyezni kell, hogy semleges államok képviselői meglátogassák a fogolytáborokat. Az egyezmények leginkább a nem harcosok (azaz leginkább a polgári személyek, egészségügyi alakulatok stb.) és a hadifoglyok védelmével foglalkoznak, és nem érintik a háborúban alkalmazható fegyverek kérdését, amelyeket különböző más nemzetközi szerződések szabályoznak (az 1899-es és 1907-es hágai egyezmények, a gáz- és biológiai fegyvereket az 1925-ben elfogadott genfi jegyzőkönyv tiltja, stb.).

Azonban a szerződésekben foglalt elvek sokszor papíron maradtak. Németország a második világháborúban „totális háborút” folytatott, és a civil lakosságot is katonai célpontnak tekintette, a hadifoglyokat a németek és a szovjetek is embertelen bánásmódban részesítették.

A semleges Svájc ezért kezdeményezte a hadijog korszerűsítését. A konferenciák során kidolgozott dokumentumokat 1949. augusztus 12-én Genfben írták alá. Ez a négy egyezmény a következő:

A hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegein helyzetének javításáról, A tengeri haderők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról, A hadifoglyokkal szembeni bánásmódról, valamint A polgári lakosság háború idején való védelméről.

Ez utóbbi tiltja egyebek között indítéktól függetlenül egyének és csoportok deportálását, túszok szedését, az emberi méltóság megsértését, a kínzást, a kollektív büntetést és megtorlást, a tulajdon indokolatlan megsemmisítését, a faji, vallási, nemzetiségi és politikai megkülönböztetést.

A rendelkezéseket nemcsak a hadüzenettel indított háborúban kell alkalmazni, hanem a szerződő felek minden fegyveres összeütközése esetén még akkor is, ha valamelyikük nem is ismeri el a hadiállapotot.

A következő évtizedekben a lokális háborúk, fegyveres konfliktusok állandósulása miatt szükségessé vált az egyezmények kiegészítése. Négy évig tartó tanácskozás és vita után, 1977-ben két kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el, amelyek az önrendelkezésért, az idegen megszállás és a fajüldöző rezsimek ellen folytatott harcot nemzetközi konfliktusnak minősítik, és a polgári lakosság védelmét kiterjesztik az egyes államok határain belüli konfliktusokra is. 2005-ben újabb kiegészítő jegyzőkönyvet hagytak jóvá, amely a vörös kereszt és a vörös félhold mellett védelmet élvező jelképnek minősítette a kulturális háttérre és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül mindenki számára elfogadható vörös kristályt is.

Az I., II., III. és IV. egyezmény sorban 49., 50., 129. és 146. cikke az összes tagállamot arra kötelezi, hogy azok törvényi erővel minősítsék bűncselekménynek az egyezmények súlyos megsértésének eseteit. Ezzel válik lehetővé, hogy a tagállamok saját büntetőjogi eszközeikkel lépjenek fel a jogsértő személyekkel szemben.

Érdemes leszögezni, hogy a háború indításának jogossága vagy jogtalansága nincs kihatással arra, hogy ha háború van, akkor minden félre egyaránt kötelezőek a humanitárius jogi szabályok függetlenül attól, hogy ki az agresszor és ki az agressziót elszenvedő fél, illetve hogy milyen okból, jogosan vagy jogtalanul indult a háború.

Az 1949-es genfi egyezményeket a mai napig 196 ország iktatta jogrendszerébe, de közülük többen (így az Egyesült Államok és Törökország) az 1977-es kiegészítéseket már nem fogadták el. A humanitárius jog alapját képező egyezményekhez Oroszország jogelődje, a Szovjetunió is csatlakozott, hiszen 1954. május 10-én ratifikálta az egyezményeket.

A háborúindítás jogát (jus ad bellum) évszázadokon át az állam természetes jogának tekintették, ezért aztán semmiféle nemzetközi jogi tilalom nem korlátozta, hogy törekvéseit háború útján érvényesítse. 1945-ig egyáltalán nem létezett semmiféle korlátozás. A második világháború után az ENSZ Alapokmánya tiltotta meg a nemzetközi kapcsolatokban a fegyveres erő alkalmazását. Az Alapokmány két esetben tartja indokoltnak a fegyveres erő bevetését: önvédelem, vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elrendelt fegyveres kényszerintézkedés esetén.

Bár a hadviselési módok és technikák 1949 óta jelentősen megváltoztak, a genfi konvenciók ma is a nemzetközi humanitárius jog sarokkövei, amelyek a konfliktusövezetekben védelemre szorulók számára biztosítani kívánják az emberiesség minimális szintjét, előírásai a háborús és emberiesség elleni bűnügyek megelőzésében, kivizsgálásában és megtorlásában mind állami, mind nemzetközi szinten irányadóak.

A felelősségre vonás lehetséges fórumai a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC). Az ICC-t létrehozó Római Statútumnak nem részese sem Oroszország, sem Ukrajna, márpedig az ICC-nek csak a részes állami területén (területi elv), vagy állampolgárai által (személyi elv) elkövetett cselekmények esetében van joghatósága. Másik lehetőség lehet, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa utal egy ügyet az ICC elé, ám ennek az orosz vétó miatt nincs realitása. Önmagában az a tény tehát, hogy egy állam nem válik az ICC részesévé, a területi elv miatt nem jelenti azt, hogy az ICC ne járhatna el az állampolgárai által elkövetett cselekményekkel kapcsolatban.

Az ICC eljárása azonban csak egy a lehetséges felelősségre vonási fórumok között és alapvetően a nemzeti fórumokat kiegészítőként hozták létre. A genfi egyezmények alapján ugyanis minden állam rendelkezik ún. egyetemes joghatósággal, hogy a genfi egyezményeket súlyosan megsértőkkel szemben nemzeti bíróságai előtt eljárást indítson. Az ilyen súlyos jogsértések pl. a védett, így civil célpontok, egészségügyi személyek vagy objektumok szándékos megtámadása, ha halált okoz. Az ilyen nemzeti eljárások természetesen a gyakorlatban sok akadályba ütköznek. A cselekmények elkövetésének helye, a terheltek, a tanúk messze vannak az eljárás helyétől, ezért nehézkes lehet a bizonyítékok beszerzése. Ugyanakkor az ilyen eljárásoknak nagy a szimbolikus jelentősége, hiszen az igazságérzetünk ezt kívánja és azt az üzenetet hordozza, hogy a legsúlyosabb cselekmények elkövetését nem lehet büntetlenül megúszni.

Összegezve: Ezen rendelkezések ratifikációtól függetlenül is kötelezőek, hiszen jórészt szokásjogi szabályokká váltak, de Oroszország és Ukrajna egyébként is részesei az egyezményeknek. Ezen dokumentumok alapvetően nemzetközi fegyveres összeütközésre állapítanak meg szabályokat – az orosz–ukrán konfliktus pedig kétségtelenül ilyen.

(internet/Dankai Péter)