A letelepedés, a földművelés és az állattenyésztés kezdetei

Óriási ugrás volt a társadalmi-gazdasági fejlődés terén

2022. május 31., 15:43 , 1109. szám

Több százezer éven át az egész emberiség halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, s csak ideiglenes szálláshelyei voltak, ahonnan újra és újra továbbvándorolt élelemforrásokban gazdagabb területek felé. Ám később megjelentek az első, állandóan lakott települések, megkezdődött a vadon tenyésző növények és a vadon élő állatok háziasítása (domesztikálása), az őskőkor (paleolitikum) és az átmeneti kőkor (mezolitikum) pattintott kőeszközeit felváltották az újkőkor (neolitikum) csiszolt kőeszközei, s kibontakozott a neolitikumi forradalom.

A Föld más-más pontjain más-más időben vette kezdetét a letelepedés és a domesztikálás folyamata, a legkorábban pedig, már a peleolitikum végén és a mezolitikumban, 9, 10, 11 ezer évvel ezelőtt a Közel-Keleten – Palesztinában, Szíriában, Kis-Ázsiában, az iráni Zagrosz-hegységben, valamint annak előterében –  kezdtek falvakat, majd városokat építeni, növényeket termeszteni, állatokat tenyészteni az akkor és ott élő ősi embercsoportok. Miért éppen ezeken a területeken? Nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy a szíriai sztyeppét és a Mezopotámiai-alföldet övező dombvidék egy egyedülálló magzóna: megtalálható itt a vadbúza két változata, továbbá a vadárpa, akárcsak a hüvelyesek és a lencsefélék vad alakjai. Emellett a tárgyalt időszakban honos volt itt a vadjuh, a vadkecske, a vaddisznó, valamint az őstulok, a szarvasmarha őse. A helyi népesség aztán a környezetében élő növények és állatok közül ezeket a fajokat kezdte háziasítani (illetve a gazellát is megpróbálta, de aztán felhagyott vele). Magának a domesztikálásnak a folyamatát viszont nem ismerjük, mivel a régészeti leletek alapján csak a vad, illetve a már háziasított alakokat lehet felismerni, a közbülső formákat nem. De mindenképpen hosszabb folyamat lehetett, s a növénytermesztés minden bizonnyal a gyűjtögetésből alakult ki. Az emberek felismerték, hogy például a vadgabonafélék magvai táplálékforrások lehetnek, s egyetlen család is képes learatni belőlük egy évre való mennyiséget, kb. egy tonnát, ami kiválóan fedezi az élelemszükséglet jelentős részét. Ám ezeknek a növényeknek az érése a tavasz végének egy rövid időszakára esik, így nem vihették magukkal a magvakat, egyszerűen muszáj volt elraktározniuk azokat, s ez a tény a letelepedés irányába mozdította el őket. A Kr. e. VIII. és VII. évezredben kezdtek is megszaporodni az állandó települések, ám a letelepedés fokozatosan ment végbe, s ahhoz is idő, találékonyság, illetve spontán génmutációk szükségeltettek, hogy a gabonamagokból minél táplálóbb ételt tudjanak készíteni.

A vadbúza, a vadárpa magját kemény maghéj burkolja be, így csépelni nem lehet, és kenyeret sem süthetnek belőle. Ezért – ahogy azt a régészeti feltárások bizonyítják – a gabonamagokat őrlőkövekkel megőrölték, és darát főztek belőlük, majd rájöttek, hogy ha a magokat előbb pörkölőgödrökben megpörkölik, akkor őrléskor könnyebben válik le a héj. Ráadásul a megpörkölt magokat hosszú ideig lehet tárolni csírázásveszély nélkül, s ezeket a felfedezéseket hasznosították is. De akadt még egy probléma. A vadgabona kalásztengelye sok esetben törékeny, ezért a szártagok és a kalászok külön-külön leválnak, majd a földre hullnak. De vannak olyan vadgabonák, melyeknél a kalásztengely szilárd, és a kalász tömött. A földműveléshez az utóbbiak voltak a megfelelők, így ezeknek a magvait kezdték elvetni. A gabonafélék termésideje megnőtt, akárcsak a hozam. Emellett – egy genetikai változás eredményeként – megjelentek a kemény maghéj nélküli, „tar”, könnyen csépelhető fajták, melyekből már kenyeret lehetett sütni. Míg más mutációk odahatottak, hogy Kr. e. 6000-re a Közel-Keleten elterjedt a kétsoros árpánál sokkal nagyobb hozamú, tömött kalászú hatsoros árpa, valamint a hasonlóan jó tulajdonságú hatsoros búza.

Az állatok háziasítása során tenyésztették ki a hosszú gyapjújú juhot, emellett pedig a háziasított állatok izomszerkezetben is változások következtek be.

A földművelő, állattenyésztő közösségek falvakban éltek, sőt Jerikó és Catal Hüyük már város volt (melyekről már korábban írtam). A falvakban eleinte kerek alaprajzú házakban laktak az emberek, majd megjelentek a négyszögletes alaprajzúak, emellett voltak otthonok, amelyekben a helyiségek egy központi udvart zártak közre, míg más településeken méhsejtszerűen kapcsolódtak egymáshoz a helyiségek. Az építőmesterség fejlődését jelezte, hogy eleinte nem nagyon bíztak a falakban, abban, hogy meg bírják-e tartani a tetőt, ezért támasztógerendákkal is aládúcolták azt. Ahogy azonban fejlődött az építőművesség, lassan elhagyták a támasztógerendákat. Emellett nemcsak a városokban, hanem a falvakban is rétegződött a társadalom, a földművesek, állattenyésztők mellett megjelent a kézműves-, illetve a kereskedőréteg, s az utóbbi révén egyre jobban fejlődött a távolsági kereskedelem. A szerszámok is átalakultak. A mezolitikum jellegzetes eszközei azok a csontszerszámok voltak, például sarlók, melyek nyelébe ún. mikroliteket, kis méretű pattintott kőpengéket illesztettek. A neolitikumban azonban már erősebb, jobban használható csiszolt kőeszközök váltották fel az előbbieket. Az agyagművesség viszont már a mezolitikumban megjelent, sőt az agyagedények mellett kis méretű, művészien megformált agyagszobrocskákra is rábukkantak.

A letelepedés és a háziasítás pedig óriási hatással bírt a társadalmi-gazdasági fejlődésre.

Lajos Mihály