Áprily Lajos: Ha élne

2022. június 19., 12:32 , 1112. szám

Ha élne, este csöndesen döcögve

kiállana a vén, kopott küszöbre,

s kemény kezembe lankadt jobbot adva

érdeklődő vidámsággal fogadna:

„Zivatarfelhők nem jártak felétek?

A pisztrángoknak jó volt a csalétek?

A hátizsákod nem sértette vállad?

Ott fenn a fenyveserdők mit csinálnak?”

Aztán turista-élceken derülve

vacsora-váró asztalomhoz ülne;

én meg vidulva ritka tréfa-kedvén:

legszebb halam a tányérjára tenném.

 

 

Egy torokszorítóan szépséges költemény Áprily Lajostól, melynek értését elősegíti a kötetben elfoglalt helye. Az Apám emléke című vers után következik, ezért akarva-akaratlanul is úgy olvassuk, mint egy fiú visszaemlékezését-képzelgését szeretett apjáról.

No, nem mintha magából a versből ezt nem tudnánk kideríteni. Hiszen a „kemény kezembe lankadt jobbot adva” verssor után egyértelmű lesz, hogy ez nem két férfiember egymást üdvözlő gesztusa csupán.

Az ezt követő négy kérdés között szerepel például egy olyan is, amely visszafogottan, szemérmesen, de mégiscsak egy erős érzelmi kötődésről árulkodik. Ugyanis a zivatarfelhők, pisztrángok és fenyveserdők iránti érdeklődés között – mintegy mellékesen, beékelve, harmadikként – ez is elhangzik „a vén, kopott küszöbre” kiálló személytől: „A hátizsákod nem sértette vállad?”

Amikor pedig – tovább haladva a költeményben – azt hisszük, hogy erre a beékelt kérdésre nem ad semmiféle választ a látogatóba érkezett fiatalember, torokszorítóan áll elénk a költemény lezárása. A vers utolsó sora tiszta katarzis; abban a fiúi szeretet, hála és tisztelet legeslegszebb arca tárul fel: „Aztán turista-élceken derülve / vacsora-váró asztalomhoz ülne; / én meg vidulva ritka tréfa-kedvén: / legszebb halam a tányérjára tenném”...

            Penckófer János