Babits Mihály: Korán ébredtem

2022. június 26., 12:18 , 1113. szám

Korán ébredtem. Ablakom még

ki nem nyitotta a szemét,

s a Csönd nem hagyta abba a zenét,

örök zenéjét, melyet minden éjjel

elkezd és folytat, míg a durva ember

ki nem üti kezéből hegedűjét.

Egy vékony résből a falon

fény ömlik egy kis vonalon.

 

Alálebegnek a fogasról

ruháim mint kisértetek.

kisértetei nappali-magamnak,

a rabnak, rútnak, gondolattalannak,

amaz ügyetlen öklözőnek,

kit gyűlölök, ki majd föltámad,

s elfoglalja helyem e testben.

Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,

ágyam, te különös vacok,

akit nem szőttelek magamnak,

mint fészkét a madár,

de enyém lettél szolgaságban,

te jó, te jó, te ölelő,

meleg és messze és magányos...

 

 

Mintha valamiféle kettős életet élő ember képe rajzolódna ki ebből a versből. De korántsem egy személyiségzavarral küzdő emberé. Ezt a „kettős életet” nem úgy kell elképzelni, mint amilyenről például az Omega Kóbor Jánosa énekelt hajdanán.

Az a dal egy negyvenéves könyvelőről szólt, akinek egyszer olyan „furcsa álma volt”, hogy megváltoztatta az életét. Attól kezdve ez a könyvelő „kettős életet élt”: „nappal körmölt”, vagyis megmaradt hivatalnoknak, de amikor „jött az este”, feléledt a másik énje – a rockzenészi –, „és ő újra zenélt”.

A Korán ébredtem másról szól. De a személyiségzavar súlyosabb változatára ne is gondoljunk. Például Tábory Elemérhez egyáltalán nem hasonlítható, aki épp Babits Mihály A gólyakalifa című híres regényének hőse. Ő a lehető legsúlyosabb példája a személyiségzavarnak. Tábory Elemér egyik énjében úrifiú: művelt, jólnevelt, gazdag, míg újra és újra folytatódó álmában – a másik énjében – egy asztalosinas, akinek viszontagságos és nélkülöző élete van.

A Korán ébredtem azt a hétköznapinak is tekinthető – tehát tipikus – esetet idézi elénk, hogy nappal az ember valójában kényszerű szerepet játszik: „ruhát” ölt magára. Mert az éjszaka idején – „a Csend zenéjében” – mindig szabad és megbékélt énünknek bizony létezik egy „nappali-önmaga”, aki sokszor „rab”, „rút”, „gondolattalan”, vagy épp „ügyetlen öklöző”...

Penckófer János