Babits Mihály: Korán ébredtem
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.
Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...
Mintha valamiféle kettős életet élő ember képe rajzolódna ki ebből a versből. De korántsem egy személyiségzavarral küzdő emberé. Ezt a „kettős életet” nem úgy kell elképzelni, mint amilyenről például az Omega Kóbor Jánosa énekelt hajdanán.
Az a dal egy negyvenéves könyvelőről szólt, akinek egyszer olyan „furcsa álma volt”, hogy megváltoztatta az életét. Attól kezdve ez a könyvelő „kettős életet élt”: „nappal körmölt”, vagyis megmaradt hivatalnoknak, de amikor „jött az este”, feléledt a másik énje – a rockzenészi –, „és ő újra zenélt”.
A Korán ébredtem másról szól. De a személyiségzavar súlyosabb változatára ne is gondoljunk. Például Tábory Elemérhez egyáltalán nem hasonlítható, aki épp Babits Mihály A gólyakalifa című híres regényének hőse. Ő a lehető legsúlyosabb példája a személyiségzavarnak. Tábory Elemér egyik énjében úrifiú: művelt, jólnevelt, gazdag, míg újra és újra folytatódó álmában – a másik énjében – egy asztalosinas, akinek viszontagságos és nélkülöző élete van.
A Korán ébredtem azt a hétköznapinak is tekinthető – tehát tipikus – esetet idézi elénk, hogy nappal az ember valójában kényszerű szerepet játszik: „ruhát” ölt magára. Mert az éjszaka idején – „a Csend zenéjében” – mindig szabad és megbékélt énünknek bizony létezik egy „nappali-önmaga”, aki sokszor „rab”, „rút”, „gondolattalan”, vagy épp „ügyetlen öklöző”...
Penckófer János
