Osvát Erzsébet: Aranyszárnyú nyár

Aranyszárnyán

száll a nyár,

tavaszhúgát váltja.

Sereg madár,

víg énekes

a tarka uszálya.

Szitakötők kísérik

– mint drágakő, zöldek –,

amíg lába,

fürge lába

érinti a földet.

Pipacsot nyit,

pirulót,

nefelejcset,

kéket,

mosolyától virulnak a

szelíd százszorszépek.

Rózsabimbót,

hogyha bont –

a leggyönyörűbbet –,

pacsirták dalolnak,

tücskök hegedülnek.

Igaza van Osvát Erzsébetnek… Elmondani valamit, bármi érdemlegeset a nyárról – hitelesen megidézni ezt a földtől elemelkedett csodánkat –, csakis gyermeknyelven érdemes. Mert a gyermeknyelv és gyermekvers korántsem gügyögés és lapos frázisok pufogtatása, korántsem értelmetlenségbe hajló kis bolondozás. 

A gyermeknyelv önmagában is költészet. Sokszor olyan, számunkra halandzsának tetsző eleven beszéd, melynek nincsen se eleje, se vége, se közepe, mégis érezzük, hogy ragyogóan elmesél valamit a világunkról.

Pont olyan, mint a négy évszak négyféle csodatitka, melyek közül a nyár mesél a legizgalmasabban. Például szól a szitakötőről, arról az eleven „zöld drágakőről”, melynek (akinek?) nyugodtan kezétcsókolommal köszönhetünk – ahogy ezt Koch Sándor mondja egyik tanulmányában –, hisz az ember csupán ötmillió, ellenben a szitakötő háromszáz millió éve él ezen a földön.

És „az aranyszárnyú nyár” mesél még a „piruló pipacsról”, a „szelíd százszorszépről”, majd pedig a nefelejcs csodálatos kékségéről. Ugyanis aki egyszer megnézte magának rendesen e virág szirmának kékségét, nehezen fogja tudni kitörölni emlékezetéből. Hát igen: nefelejcs. Igaza van Osvát Erzsébetnek...

                Penckófer János