Élet a jeges kontinensen és jéghideg vizeiben

Bolygónkon még a legzordabb kontinenst, az Antarktiszt, valamint a földrészt körülvevő Antarktikus-óceánt (Déli-óceánt) is meghódította a növény-, valamint az állatvilág.

Igaz, a flóra gyér és szegényes. Térhódításának gátat szab a dermesztő hideg, a vízhiány (a víz szinte egésze jéggé van fagyva), a száraz levegő, a viharos szelek sokasága, a fél évig tartó tél, illetve a talaj hiánya. Az utóbbit a jégárak által felmorzsolt kőzettörmelék, kőzúzalék és homok helyettesíti, amiben nagyon kevés a szerves anyag, kivéve a parti madártelepeket, ahol a guanó, vagyis a madárürülék dúsítja fel szerves anyaggal a „talajt”. A földfelszín még a partok közelében is az év háromnegyed részében fagyott, s csak a rövid nyár idején enged fel. Jobb életfeltételeket nyújtanak a szétszórtan elhelyezkedő, kisszámú oázisok. Ezek nyaranta jégmentes területek, s úgy jöttek létre, hogy egy-egy kőzettömeg útját állta a jégmezők terjedésének, melyek így csak körülveszik, de nem tudják belepni a felszín egy-egy részét. S mivel a sötétebb színű kőzeteknek sokkal kisebb a fényvisszaverő képességük, mint a fénysugarak szinte egészét visszaverő fehér jégtakarónak, a kőzetek nyáron szinte isszák magukba a napsugárzást és a jégpaplanról visszaverődő szórt sugárzást, melyektől felmelegednek, ha pedig tavak találhatók bennük, azok jege is felolvad.

De milyen is az Antarktisz flórája? Döntő mértékben egyszerű növények alkotják. Fajban leggazdagabb a moszatok (más néven algák) csoportja. A legismertebbek a kékmoszatok, a legnépesebbek a kovamoszatok, de zöld-, valamint kékeszöld moszatok is élnek itt. Ezek túlnyomórészt nagyon apró, egysejtű növények, melyek hihetetlenül alkalmazkodóképesek. Nemcsak a kőzetek felszínén, illetve az oázisok tavaiban lelnek otthonra, hanem egyes algafajok még a hóban, a jégben is megélnek. Ugyancsak népes a zuzmók csoportja. Ezek kék- vagy zöldmoszatok és tömlősgombák kölcsönösen előnyös együttélése (szimbiózisa) révén létrejött szervezetek, s gombafonalak, valamint a moszatok sejtjei alkotják a zuzmótelepeket. A mohák számára pedig szintén az oázisok a legideálisabb élőhelyek, ahol akár fél méter vastag párnákat is alkotnak a kőzetek felszínén. A virágos növényeket viszont csak két faj képviseli a kontinensen.

Most pedig térjünk át az állatvilágra. A legismertebbek a pingvinek, melyek kizárólag a déli földrészeknek és azok szigeteinek a partjain lelhetők fel, a hatodik kontinenstől egészen az Egyenlítőig. Mókás látványt nyújtanak, ahogy felegyenesedve totyognak, fehér-fekete tollruhájuk révén pedig úgy festenek, mintha fekete frakkot viselnének. Ám míg a szárazföldön vagy a jégen csak komikusan csoszognak (illetve a jégen hason fekve csúszkálnak is), addig áramvonalas testükkel és úszásra alkalmas szárnyaikkal torpedókként hasítják a vizet, s az óránkénti 35 kilométeres sebességet is elérik. Tollazatuk igen alkalmas a vízben való tartózkodásra, kb. 20-25 méterre is lebuknak, halakra, rákokra és egyéb tengeri állatokra vadászva. Magán az Antarktiszon két fajuk él: a 60–70 cm-es Adélie-pingvin, illetve az állatcsoport legtermetesebb tagja, a 100–120 centiméteresre megnövő császárpingvin. Érdekes, hogy az utóbbi költési ideje a télre esik, illetve hogy miután a tojók megtojnak, a tojásokat a hímek költik ki mintegy két hónap alatt a hasukon található, tollakkal kibélelt bőrredőnyben. A nagy hidegben összetömörülnek, hogy a testhőjükkel egymást melegítsék, miközben kb. hatvan napig egyáltalán nem táplálkoznak. A fiókák kikelése után rövid ideig még a begytejükkel etetik azokat, majd a tojókra bízzák a kicsinyek nevelését, s bevetik magukat a vízbe, hogy a kb. kéthavi koplalást követően végre jól belakmározzanak. Az Antarktisz és szigetei madárvilágát a pingvineken kívül zömmel tengeri madarak –  viharfecskék és albatroszok – képviselik, melyek halakkal táplálkoznak. Köztük a legnagyobb a vándoralbatrosz, melynek szárnyfesztávolsága eléri a 3,5 métert, a súlya pedig a kilenc kilogrammot. Szárazföldi madarak – egyes récefajok – viszont csak a hatodik kontinens szigetein élnek meg, magán a földrészen nem.

Az emlősök közül fókák és cetfélék keresnek táplálékot az Antarktikus-óceánban. Az előbbiek közül a Weddell-fókák a legnépesebbek, s ugyancsak gyakoriak a rákevő fókák, melyek fő tápláléka az Euphausia superba rákféle. Mindkét faj egyedei hatalmas kolóniákban élnek, míg a náluk sokkal ritkább Ross-fókák magányos vándorok, akárcsak a leopárdfókák, melyek nőstényei nagyobbak, mint a hímek: az utóbbiak 3-3,5 méter hosszúak, míg az előbbiek a 3,8 m-es testhosszt is elérik. Ám náluk is termetesebbek a legnagyobb fókák, a hatméteres, kéttonnás tengeri elefántok, melyek inkább csak látogatók az Antarktisz partjain és vizeiben, nevüket pedig a fejükön lévő felfújható, hólyagszerű képződményről kapták, melyek látszatra az elefántormányra hasonlítanak. A cetfélék közül pedig hat szilás- és három fogascetfaj található az Antarktikus-óceánban is. A fogascetek közül a leggyakoribb a közönséges ámbráscet, s ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozik az itt is megélő két del­finfaj, köztük a 9 m-esre megnövő, fókákra és pingvinekre is vadászó, igen intelligens kardszárnyú delfin. Mind a fogas-, mind a sziláscetek nagy csapatokban vándorolnak, kivéve a másod- vagy harmadmagukkal kószáló kék bálnákat, melyek 30 m-es testhosszukkal és 150 tonnás súlyukkal a valaha élt leghatalmasabb emlősök.

Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy míg az Antarktisz növényvilága gyér, a partok, a szigetek és az Antarktikus-óceán állatvilága igen gazdag, ha nem is fajszámban, de egyedszámban mindenképp.

Lajos Mihály