Nagy Gáspár: Három megjegyzés: egy válasz
Kodály és Illyés ünnepére – 1982
Én együtt látom őket
egy dalban és
egy mondatban
amíg csak itt magyar van
kiadhatatlan versben
megvágott filmszalagon
eldobott hangszalagon
s e század néz rájok
lesütött szemmel – vakon.
*
És ha valamit hiányolnak
a hirtelen-erősek
az olykor-bátrak?!…
majd figyelem őket
mikor az idő átrak vállukra is
– szívük fölé – száztonnákat!
*
Mégis ők bírtak a pusztai széllel
az egybeterelt nyájat
körülnyaldosó csikaszokkal
lezsugorított akolban sötét éjjel
is egymásnak kacsintva:
hogy éppen egy okkal több
ha a milliomnyi fásult bégetésből
– jópásztorokhoz illőn –
hajnalra pontos hangot
s dallamot gyúrnak.
A vers alcíme pontos fogódzót kínál: hogy tudniillik 1982-ben Kodály Zoltánnak és Illyés Gyulának kerek születési évfordulójára emlékezhetett a magyarság. A nyolcvanöt éves korában – 1967-ben – elhunyt zenei óriás, kultúránk világhírű alakja ekkor lett volna százesztendős, irodalmi életünk ekkori doyenjét pedig nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszönthette a nemzet.
Ez a köszöntés viszont aligha lehetett maradéktalan – sejteti a költemény. Mert 1982-ben még a „hirtelen-erősek” és az „olykor-bátrak” mondták meg, hogyan, miféle művével lehet csak valaki a nemzet óriása, nagysága. Nagy Gáspár versének „második megjegyzéséből” pedig kiviláglik, hogy ezek a „hirtelen-erősek” és „olykor-bátrak” bizony ludasok némely „kiadatlan vers”, „megvágott filmszalag” és „eldobott hangszalag” ügyében.
Költőnk ennek tudatában „látja egybe” Kodály Zoltán és Illyés Gyula örökbecsű értékét, és ad pontos látleletet a rendszerváltoztatás előtti évtizedek lefojtottságáról, kétszínűségéről, amikor kimondja, hogy ez a század „vaksága” okán „lesütött szemmel” tekinthet csak nemzeti kultúránknak e két nagyságára...
Penckófer János