Október 1-je – az idősek világnapja

„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!” 2Mózes 20,12.

Amióta ember él a földön az időseket mindig kiemelt tisztelet és megbecsülés övezte. Okkal. Hatalmas tapasztalat birtokosai ők, és a múltunk ismerői. Az társadalom, amelyik nem hasznosítja ezt a hatalmas tudást, tapasztalatot, elpocsékolja a közösségi értékeket. Ez az időszak mindenki életében másként zajlik, az idős kornak annyi árnyalata van, ahány emberi lét.

1990. december 14-én az ENSZ Közgyűlése szavazta meg és rögzítette 45/106 számú határozatában, hogy október 1-je legyen az idősek nemzetközi napja. Először 1991. október 1-jén tartották meg az ünnepet. Az időseket érintő kérdésekre is felhívják a figyelmet, például az öregedés, elhagyatottság, kiszolgáltatottság vagy az idősek bántalmazása.

Jómagam a szerencsések közé tartozom, hiszen a gyerekkoromat bearanyozta az idősebb családtagjaimmal töltött idő. Bár – visszagondolva immáron „idősebb fejjel” – több figyelmet kellett volna fordítanom rájuk. Sok esetben visszaemlékezve csak most fogom fel igazán, miről is beszéltek, mire próbáltak megtanítani, vagy, ahogy nálunk, Kárpátalján mondják, próbálták „a jót mondani” nekem.

A legidősebb rokonom, akit ismertem, az apai dédnagyanyám volt, aki a mostani Magyarország területén született, majd jött ide férjhez. Ő 1914-ben még a Magyar Királyságban látta meg a napvilágot. Aztán a szülőföldünk történelme folyamán volt csehszlovák, majd újra magyar, aztán szovjet, illetve ukrán állampolgár is. 96 éves volt, mikor meghalt. Halála évében – harmadszor az életében – magyar állampolgárként hagyhatta volna el a földi létet.

Aztán az anyai dédnagyanyámtól is nagyon sokat tanultam. Ő 84 éves korában hunyt el. Nagymamám pedig a 70. életévében. Az apai nagyapámmal is rengeteg időt töltöttem együtt, a tőlük észrevétlenül kapott tudás nagyon nagy érték…

Most, 31 évesen értettem meg, hogy mekkora élettapasztalat, munka, fáradozások, életérzések, érzelmek, szeretet, önfeláldozás, sokszor szenvedés, az élethez való ragaszkodás nehéz időkben is, az egymás megsegítése stb. jellemezte ezeknek az embereknek az életét.  Ilyenkor gondolunk bele igazán, hogy mennyi mindent tanulhattunk volna „még” tőlük. Sokszor hallottam tőlük, hogy a becsületesség, az egymás iránti tisztelet nagyon fontos dolog, ám az Istenbe vetett hit a legfontosabb, hiszen az előbbieket csak akkor tudom megvalósítani, ha van hitem. Anyai dédnagymamámtól tanultam meg a Miatyánkot is.

Élő történelemórát is tartottak, hiszen mindannyian, szinte végig élték az egész XX. század fordulatos eseményeit, szenvedéseit. Emlékszem, hogy anyai dédnagyanyám sokat mesélt a málenkij robotról, ugyanis férje, dédnagyapám ott halt meg (ki tudja hol). Elvitték, soha többé nem látta. Akkor még ezt fel sem fogtam. Most viszont milyen jó lenne visszaemlékezni minden szavára.

Viszont örömmel mondhatom, hogy még most is van kitől tanulnom, ugyanis az apai nagymamám lassan 80 éves lesz, és akitől mindig nagyon sok szeretet, tanácsot, jó beszélgetéseket kapok. Ezúton is Isten éltesse!

A velük töltött idő nagy hatással volt az életemre. Nagyon sok szeretetet, türelmet kaptam, kapok tőlük. Időről időre tapasztalom, hogy ezek a dolgok még csak most kezdenek kibontakozni, beérni a mindennapi életemben, gondolatvilágomban, formálják nézeteimet.  „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22,6)

Mindannyiunk idős rokonai nagy terveket szőttek gyermekként, és mennyi mindenről le kellett mondaniuk felnőttként, néha azért, hogy nekünk jobb életünk legyen. Mégis, aki ilyen hosszú időt megél, annak kivételes ismeretei vannak. Kincseket hordoznak a fejükben, szívükben, lelkükben. Ezek a kincsek pedig minden generáció számára hatalmas értékkel bírnak.

Az öregedés egy állandó folyamat, amely az emberben születésétől fogva zajlik. Ez az emberi lét utolsó szakasza, elkerülhetetlen fázis, amelyet − jó esetben − megtapasztal mindenki. Ennek lefolyása függ a genetikai tényezőktől és életformánktól, életkörülményeinktől egyaránt. Az, hogy milyen mértékben becsüljük meg társadalmunk időseit, tükröt mutat számunkra.

Tisztelni a szüleinket azt jelenti: komolyan vesszük őket, mégpedig minden körülmények között. Akkor is, ha történetesen nincs igazuk, és akkor is, ha elesett állapotba kerültek. Becsüljük, szeressük az időseket, amíg lehet! Töltsünk velük minél több időt! Tanuljunk tőlük, vegyük komolyan, amit mondanak. Figyeljünk rájuk, hogy majd mi is továbbadhassuk a tőlük tanultakat gyermekeinknek.

És, hogy mit tehet egy idős ember? Cseri Kálmán ezt írja: „Mert annak az idős asszonynak a szíve tele volt derűvel, szeretettel, megértéssel, hálával, mert tele volt Krisztussal. Jézus Krisztussal töltötte a napjait otthon egyedül, és Krisztus jó illata áradt belőle este, amikor hazajött a család. Ezt lehet betegen és idős korban is »teljesíteni«. Nagyon sokat érhet, ha nem a maga keserűsége, hanem Krisztus illata árad belőle. Azt a fontos szolgálatot végzik az ilyen öregek, amit a nagyvárosban a parkok. Kémények ezreiből dől a füst, de a fák oxigénnel tisztítják a levegőt. A füstöt mindenki látja, a fákból áradó oxigént nem. Ők úgy vannak jelen, hogy hatnak, áldásukat érzi a környezetük. Akkor derül ki, mit jelentettek, amikor már nincsenek. Egy Jézusban hívő, vele lelki közösségben élő, az ő igéjével táplálkozó, az imádság csendjében formálódó idős ember kimondhatatlan áldássá lesz mások számára.”

Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között... (2Korintus 2,15)

Dankai Péter