Nagy Gáspár: Évkönny, 1989

Már az év vége felé baktatunk

ideje valami rendet tartanunk

„az év kicsodája micsodája”

divatos szavazgatások

hajnalán

az évkönyvek

és az év könyve futamok helyett

minden érzelem nélkül

tőlem azt kérdezte egy nagyon

benső hang (hang volt-e csupán?):

láttam-e kigömbölyödni

lecsordulni az idei év könnyét?

E szokatlan kérdésre jutott

eszembe: soha ennyi könnyet

nem láttam még mint az idén

soha ennyi gyönyörű példányt

nők és férfiak

öregek és fiatalok arcán.

Dalokat fűzhettem volna könnyek

gyöngysorába ahogy énekeltek

ahogy imádkoztak zsoltárt

himnuszos fohászt.

De mégis azt a legmesszebbről

jött férfit nem felejthetem

aki annyi év után

a tűzből és vérből mentett zászlót

– halálraítéltként majd újraszületettként –

lengette a téren

és a komor temetői hantok fölött

közben szeméből

az a könny egy ártatlan

pillanatban átzuhant

a gyűlölt címer helyén szabadon

mint a gyász megrendülés és

a boldogság felejthetetlen könnye:

szinte behorpadt alatta a föld is

Első felismerésre olyan, hogy az évkönyv és az évkönny – ezek a hangsúlyozott, dőlttel szedett – szavak valami könnyű szójátékos verset hoznak létre. De nem. Sőt. Ahogy olvassuk a költeményt, egyre komolyabbá válik a mondanivaló; a végére pedig kiderül, hogy itt két történelmi pillanat – 1956 és 1989 – érzékletes és méltóságteljes összevonása a lényeg.

Mert 1989-ben valóban „már az év vége felé baktattunk”, mikor a szabadság szele szétfújta az addig belénk rögzült félelmeket, hogy aztán úgy maradjon meg az utókorra ez az év végi idő és új esztendő ígérete, mint az 1989/90-es rendszerváltoztatás korszaka.

Nagy Gáspár verse kitűnően állítja szembe az 1989-es év végi kettősséget: „az év kicsodája micsodája” „divatos szavazgatások” megszokottságát avval a történelmi epizóddal, melyet „a legmesszebbről” – amint kiderül, 1956-ból – jött férfi látványa nyújtott a lengő zászlójával. Mert milyen zászló lengett a kezében 1989-ben? Történelmi zászlóink között az egyik legdicsőségesebb: az a világraszóló „lyukas”, melyet 1956. október 23-ától ismer és tisztel minden szabadságszerető ember a világon.

Nos, ezen az ürességen, a kivágott „gyűlölt címer” helyén keletkezett „lyukon” gördült át az a bizonyos férfikönny, melyre – Nagy Gáspárhoz csatlakozva – most is sokan „szavazunk”...

Penckófer János