Ady Endre: A harcok kényszerültje
Nem kívánta lelke-teste,
De harcolni mégis harcolt,
Kereste vagy nem kereste,
De harcolni kelletett.
Embereit úgy prédálta,
Mint nációk legelsője
S nem volt soha olyan drága,
Mit vérként nem hullatott.
Hajh, vajon mi lesz belőle,
Ennyi sok, ostoba vérzés
Elvette az erőt tőle,
Avagy új erőt adott?
A harcok kényszerültjének értelmezése természetesen úgy is helytálló, ha szerzőjének elsősorban a társadalmi életben folytatott különféle harcaiból indul ki. És ehhez elég csak a Kosztolányi Dezsőhöz fűződő – igen széles körben ismert – afférjára gondolni, ami ugye abból pattant ki, hogy Kosztolányi első verseskötetének számos méltatása közepette egyedül Ady kritizálta csak, mondván: itt egy „irodalmi költőről” van szó, akinek nagyon kevés élettapasztalata lehet.
De ha már affért mondunk, akkor gondoljunk A duk-duk affér című Ady-írásra, melyben ez a mondat is elhangzik: „Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm.”
Hát kell ennél jobb bizonyíték, hogy a mester miféle vállalt harcok közepette élt? Mindazonáltal A harcok kényszerültje című vers abban az értelmezésben teljesedhet ki maradéktalanabbul, ahol szerzőnk egész életművét a kettősség – a vonzás és taszítás, a jó és a rossz, az igen és a nem – jegyében látják az elemzők.
Ez a befogadói szemlélet alkalmas például arra is, hogy megértsük Ady szembeötlő antagonisztikusságát, amely személyét és költészetét egyaránt meghatározta. Idézzük csak fel ezt a jól ismert sorát: „hiszek hitetlenül Istenben”...
Penckófer János
