Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A

mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság.

Nem érdemes fennakadni a versindító helyzeten, hogy az „akkor”-t miért nem tisztázza szerzőnk. Hát azért, mert ez teljesen lényegtelen, egyébként pedig könnyű kideríteni, hogy szerzőnknek a diákkori – debreceni – világfelfedező éveire utal ez a felütés.

A költemény már első elolvasásakor lenyűgözi olvasóját, hogy milyen tisztán és egyszerűen foglalja össze a világ objektív és szubjektív létezését. Hogy minden „adat és gondolat, s ami csak villózik e név alatt” részben „kint” található, részben viszont „bent”, az emberben – mint a „kint”-nek tükörképe –, de leginkább úgy, hogy mindent „a tükör önmaga teremt” meg.

Tessék: minek kell száz meg ezer oldalakat elolvasni filozófiai fejtegetésekből, mikor Szabó Lőrinc egyetlen verséből is teljesen meggyőző létezés- és érzékelésképletet kapunk. Különösképp, hogy az Evangéliumból szerzett tudásunkat is mozgósítja a tükörre való hivatkozás.

Ha ugyanis szerzőnk nagyszerű világészlelési képletéhez azt is hozzávesszük, hogy életünk során pont a „tükör” – vagyis az öt érzékelési módunk – teremt „homályt” a „kinti” világ látásában és a „benti” értésében, akkor pedig máris a leglényegesebb tudást birtokoljuk. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.” Ám ez az „akkor” már egy egészen másik történet...

                Penckófer János