„Isten nem véletlenül teremtett minket Kárpátaljára, és a kárpátaljai identitás semmivel össze nem téveszthető”

Interjú Kacsó Géza lelkipásztorral

Kacsó Gézával, a Bátyúi Református Gyülekezet lelkipásztorával, a 2022-es kárpátaljai református egyházkerületi választások püspökjelöltjével beszélgettünk többek között a megmaradásról, a háborúról, a kárpátaljai magyar közösségek és gyülekezetek jelenlegi helyzetéről. Természetesen mindezeken keresztül hitéről, meglátásairól, nehézségeiről is vallott a lelkipásztor, és arról a reménnyel telt jövővárásról, mely jelen körülmények között viharosnak tűnő, ködfelhők által takart, s melyben az éjjelek egyre hosszabbnak tűnnek, a sötétség pedig egyre erősebb.

– 2012-től a Bátyúi Református Gyülekezet lelkipásztoraként tevékenykedik, 2017-től pedig a Nagydobronyi Református Líceum lelkész-igazgatója is. Hogyan jutott el idáig?

– 1980-ban születtem Gáton munkáscsaládban, egyházi nevelést kaptam, főleg a nagymamámtól. 1993-ban egy ifjúsági táborban döntöttem Krisztus mellett. 1996–1999 között a Nagyberegi Református Líceum diákja voltam, ezt követően Debrecenben voltam teológushallgató, majd az utolsó évet Amerikában töltöttem, ahol Atlantában, a Columbia Theological Seminary iskolában szereztem mesterfokozatot ószövetségi tudományok tárgykörében. Ezt követően egy évet Bátyúban és Újbátyúban szolgáltam. 2006–2010 között Beregszászban voltam beosztott lelkész, főiskolai lelkész, a KRISZ alelnöke, a főiskolán pedig óraadó tanár. Ebben az időszakban tanítottam a Nagyberegi Református Líceumban is. Azt szoktam mondani, hogy három évet kaptam a líceumtól, és három évet adtam is vissza.  Majd az Angliai Református Egyházban szolgáltam két és fél évet, főleg négy angol nyelvű gyülekezetben töltöttem be feladatot, de a helyi bevándorlók között is láttam el szolgálatot. 2012-ben ismét hazajöttünk Kárpátaljára, a Bátyúi Református Gyülekezet hívott meg, így azóta jelenleg is ott szolgálok, feleségem hitoktató, és négy lánynak vagyok boldog édesapja.

– Háborús időket élünk, megváltoztak a mindennapjaink. Egy lelkésznek megváltozik-e ilyen körülmények között a feladata?

– Nagyon büszke vagyok a kárpátaljai református lelkésztársadalomra, mert a háború kitörése után, az elmúlt a kilenc hónapban senki nem ment el Kárpátaljáról. Ez nagy szó, hiszen amikor a gyülekezetek egyre fogynak, amikor egyre nehezebbek az életkörülmények, folytonossá válnak az áramkimaradások, a református lelkipásztorok kitartanak. Büszke vagyok rájuk, úgy érzem, hogy egy különleges, kiválasztott csapatnak lehetek a tagja itt, Kárpátalján, akik hűségesek a legnehezebb időszakban is. Régen az igehirdetésről szólt egy lelkész feladata, de mára már nagyon sokat változott a lelkészi hivatás, egyre több lelkész építkezik, menedzseléssel foglalkozik, sokan ingyenkonyhát szerveznek, próbálják megoldani az itt maradt idősek segítését, fuvaroznak, ha kell. Azonban mindezeken felül a lelkipásztor fő feladata az igehirdetés; a többi dolgot más is képes elvégezni, de az Isten igéjének hirdetésére tettünk esküt, ez a mi feladatunk. Úgy gondolom, még mindig ez a legnemesebb lelkipásztori feladat, sajnos néha erre marad a legkevesebb ideje a lelkipásztoroknak, hogy az Isten igéjét tisztán, elegyítetlenül hirdessék.

– Hogyan látja, jelenleg melyek azok a sarkalatos pontok, amelyek alapján a gyülekezet és az egyház tovább tud működni?

– A gyülekezet célja az, hogy az embereket és az Istent közösségbe hozza egymással, hogy az Isten szeretetéről az embereknek beszéljen. Most a legnagyobb problémánk a kivándorlás és az emberek hiánya. Az elmúlt kilenc hónapban sokan elmentek, de már 2014 óta tart ez az elvándorlás. A lelkipásztorok a helyükön maradtak, azonban sok gyülekezeti munkatárs elment, az ő helyüket nehéz betölteni. A legfontosabb, ami a gyülekezet működéséhez kell, az „emberanyag”: akinek hirdetjük az igét, és akivel hirdetjük az igét, akik segítenek nekünk. Egy fogyó gyülekezetben a lelkipásztor is másabb lelkülettel áll fel a szószékre. Nekünk, lelkipásztoroknak van egy bajunk, hogy néha nem azokat látjuk, akik ott ülnek az istentiszteleten, hanem azokat, akik nincsenek ott. Meg kell látnunk azokat is, akik otthon vannak a faluban, csak nincsenek az alkalmakon, érdemes talán utánuk menni és megszólítani őket. Ha vannak emberek és a tiszta ige, akkor az még mindig gyülekezet, áram és épület nélkül is, mert ez a lényeg.

– Nehéz időket élünk, amikor az emberek számára sok esetben az Istenbe való kapaszkodás jelentheti az utolsó reménysugarat. Ön hogyan látja, a jelenlegi helyzetben mind egyházi, mind személyes téren mi a helyes út vagy megoldás?

– Én hiszem, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Isten nem véletlenül teremtett minket Kárpátaljára, és a kárpátaljai identitás semmivel össze nem téveszthető és össze nem keverhető identitás. Mi külföldön is megpróbáltuk, de a szívünk hazahúzott. Amikor megkérdezik tőlem, miért ne menjenek el Kárpátaljáról, akkor azt szoktam mondani: hol fogsz találni még egy ilyen gyülekezetet, mint a mienk? Mindezeken felül azt gondolom, hogy az Isten igéje megtartó erő lehet a vidéken. Az én gyerekeim is nagyon sokszor megkérdezték, hogy mikor fogunk menni, de elmondtam nekik, hogy akkor megyünk, amikor Isten azt mondja. Minden családnak, minden egyénnek más a helyzete, más az útja, amit nem mindig látunk át. Kárpátalján mindig volt egyfajta elvándorlás, de mindig volt hazatérés is. Az én dédapám megjárta Amerikát, eladta a kis családi vagyont, vett belőle hajójegyet, hogy elmehessen, de aztán hazajött. Nagyapámat hadifogságba vitték más országba, de ő is hazajött, szüleim a szovjet időkben külföldre jártak dolgozni, de ők is hazajöttek. Mindig itthon tervezték az életüket. Az elmúlt évtizedben olyan elvándorlási hullám tapasztalható, melynek során valamelyest a kárpátaljai identitás kicsit darabokra kezd hullani, amikor már tudatosan indulnak el a fiatalok Európa országaiba, ahonnan nem terveznek visszajönni – mindeközben lemondva nagyszülőkről, barátságokról, gyülekezetükről. Sokan, amikor itthagyják Kárpátalját, itthagyják az Istennel való kapcsolatukat is.

– Mindezen nehézségek ellenére az itt maradt kárpátaljai magyarság kitart, és aktív közösségi életet él még a háborús időkben is. A gyülekezet vagy akár egy református oktatási intézmény milyen szerepet tölt be a kárpátaljai magyar közösségek életében?

– Óriási feladatot végeznek a kárpátaljai magyar civil és politikai szervezetek is a magyarság megtartásában. De talán mégis az a szervezet, amely a legközelebb van az egyénekhez Kárpátalján, az a református egyház. Van a megyében rengeteg kulturális program, a pártoknak különböző akciói, mégis a gyülekezetben találkozunk a legtöbbet az emberekkel, nemcsak úgy, hogy eljönnek hozzánk a templomba, hanem úgy is, hogy mi elmegyünk és meglátogatjuk őket, felkeressük az otthonainkban. Talán szerénytelenség nélkül jelenthetem ki, hogy az egyházak vannak a legközelebb a kárpátaljai magyarság tagjaihoz. Éppen ezért az egyház egy különleges megtartó erőt képvisel, azért is, mert igét ad az embereknek, amely óriási erővel bír, különösen ebben a helyzetben.

– Hogyan látja a Kárpátaljai Református Egyház jelenét és jövőjét?

– A Kárpátaljai Református Egyház jövője Isten kezében van. A háborús helyzetben az áramkikapcsolásokban és minden más nyomorúságban is eszünkbe kell jusson Jézus Krisztus szava, hogy az egyház az övé. Az anyaszentegyházat felépíti, és a pokol kapui sem vehetnek rajta erőt. Ameddig Isten az egyházat meg akarja tartani, meg fogja tartani. A világ kezdetétől van egyház, és lesz a világ végéig. Az, hogy a Kárpátaljai Református Egyház ebben a nagy egyházban mennyire lesz jelen, attól függ, hogy az igét mennyire vesszük komolyan. Mindig az ige kell, hogy legyen a zsinórmérték. Ha lesznek az igét komolyan vevő lelkipásztoraink, presbiterjeink, szolgálattevőink, gyülekezeti tagjaink, akkor lesz Kárpátaljai Református Egyház, mindenféle nyomorúság ellenére.

– Hogyan látja, szükség van-e a Kárpátaljai Református Egyház megújulására?

– Református őseink azt tanították, hogy az egyháznak mindig meg kell újulnia. A református egyház nem attól református, hogy Luther vagy Kálvin ötszáz évvel ezelőtt megújította az egyházat, hanem mindig, minden körülmények között meg kell újulnia. Nem azért, mert más lenne az üzenet, mert az üzenet mindig ugyanaz: Jézus Krisztus váltságáról, az örök életről, Isten szeretetéről kell beszélnünk mindig, minden korban. Azonban minden kor emberének kicsit másképpen kell megfogalmazni ezt az üzenetet. Másképpen egy gazdag nyugatinak, és másképpen egy kárpátaljainak, akinek lehet, húsz órán át nincs árama. A megújulásra mindenféleképpen szükségünk van. A Covid és a háború is megtépázta kicsit a Kárpátaljai Református Egyházat. Fontos lenne, hogy visszatérjünk azokhoz az igei alkalmakhoz, amelyek működtek. Fontos lenne, hogy összejöjjünk a gyülekezetekből, és erősítsük egymást. Hogy a felújított épületeink ne üresen álljanak, és lelki téren újra visszatérjünk az igéhez, és felértékeljük a saját életünkben. Infrastrukturális megújulásban fontos lenne egy olyan egyházvezetés, amely szolgál a gyülekezetek felé. Kiemelten kellene foglalkozni a gyülekezeti lelkipásztorok pásztorolásával, mert ez elmaradt az elmúlt időszakban. Éreztetni kell az egyházvezetés részéről azzal a csapattal, akik még vannak és szolgálnak, hogy a munkájuk megbecsülést kap. Szükség lenne megújítani az egyházi zsinatot, az egyházmegyei tanácsokat, a közgyűléseket, amelyek az elmúlt időszakban megint elmaradtak. Azt látom, hogy a református egyháznak ez az erőssége, hogy nem egy személyt, az érseket vagy a pápát vezeti az Isten, és annak a látását kommunikálja lefelé a gyülekezeti tagoknak, hanem minket testületekben vezet az Isten. Összeülünk és tanácskozunk, közösen imádkozunk látásért, és tíz, húsz, harminc Istentől vezetett ember látja meg az Isten akaratát. Mindenképp fontos lenne strukturálisan is megújulni.

– Melyek azok a kiemelt események, amelyek fontos mérföldkövek a Kárpátaljai Református Egyház életében, vagy a jövőjére nézve?

– A legsarkalatosabb eseménye az egész világnak Jézus Krisztus kereszthalála, ennél nagyobb nincs. De számomra sarkalatos esemény a reformáció, amikor megújult az egyház, és a hitükért vállalták az üldöztetést a reformátorok. Ilyen bátor kiállás volt a 40-es években a lelkészeink részéről, akik vállalták a száműzetést, a Gulágot. A 90-es évek ébredése is sarkalatos eseményünk volt, hiszen meghatározta a református egyházunk irányát, és még sokáig meg fogja határozni. Csodálatos dolog, hogy az Isten adott nekünk egy ilyen ébredést. Az is meghatározó pont, hogy óvodáink, intézményeink, iskoláink épültek, mindezek egymásra épülnek élő kövekként. De mindezeken felül az Isten igéje a legfontosabb, hogy ezen intézményi rendszerekben az ige legyen a középpontban.

– Karácsonyra készülünk, nehéz tél áll előttünk – mit üzen az olvasóknak?

– Isten eddig is megsegített minket, miközben voltak nehézségeink, de Ő ott volt a nehézségeinkben. Az Isten karja nem rövidült meg, az Isten nem lett kisebb. Az az Isten, aki tudott parancsolni a háborgó tengernek, hogy hallgass el, némulj meg, és nagy csendesség lett, az az Isten, aki kettéhasította a Vörös-tengert, és átvezette a népét száraz lábbal, és még sorolhatnám, megteheti azt is, hogy ennek a háborúnak véget vessen. Egész biztos, hogy egyszer béke lesz, akárhol olvas minket a tisztelt olvasó. Ki kell tartani, és meg kell várni a békesség idejét. Ha talán valaki úgy olvas bennünket, hogy külföldön van, hadd biztassam őket is: eljön az az idő, amikor vissza lehet jönni, haza lehet térni. Ne végleges döntésként tekintsenek arra sem, hogy elmentek a szülőföldjükről, várjuk szeretettel vissza azokat is, akik eddig velünk egyek voltak, hogy majd ezután megint egyek lehessünk.        

Várady Enikő