Vasárnapi üzenet: 2023. február 5.

2023. február 5., 08:32 , 1144. szám

„Apja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve.”

          (Lk. 15, 21)

A nagyböjti időszakot megelőző vasárnapi evangéliumi szakaszok útmutatót és támpontokat adnak számunkra a megtérésre vezető úton. A Zakeus vasárnapján elhangzott történet (Lk. 19, 1–10) példával jár elöl az istenkeresés lelkiismeretes megvalósításában. A vámos és a farizeus történetéről (Lk. 18, 10–14) elnevezett vasárnap az Istennel való találkozás pillanatában nyújt segítséget, hogy milyen lelkülettel forduljunk az isteni irgalmasság felé. A tékozló fiú vasárnapján felolvasott példabeszédben (Lk. 15, 11–32) pedig az Isten felé irányult lépések válaszreakcióival találkozunk. 

A tékozló fiú megható története több művészeti ágazatot megindított és inspirált, példának okáért szeretném kiemelni Rembrandt híres festményét. Ez a példabeszéd mindannyiunk számára ismert, akár egyenes értelemben, akár életünkre levetített szempontból. A történet kezdeti pozitív részei hamar drámai fordulatokat vesznek az atyai háztól való elfordulás következtében, mégis a lényegi rész az általunk kiemelt mondatban összpontosul.

Meglátni. Az Isten látja minden cselekedetünket, de elsősorban az Isten saját, szeretett gyermekeiként lát bennünket minden körülmény között. Így ez az isteni tekintet a szerető Atya tekintete, amely fájdalmas szívvel néz az önmagát pusztító gyermekre. Ez a gyermek lehet egy kisiklott élet vagy társadalom, esetleg ideológia vagy politikai hatalom, talán nemzet vagy ország, de lehetek én is. Az életünk során elkövetett rengeteg hiba és az atyai háztól való eltávolodás esetleg a méltatlanság érzetét ébreszti bennünk a visszafordulásra, de mindig magunk előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy az Isten tekintete nem ítélő és elhagyó ábrázat, hanem szerető, megtérésre kérő csendes felhívás.

A történetben azt halljuk, hogy az atya már messziről meglátta a visszatérő fiút, amely arra enged következtetni, hogy állandó várakozásban volt a találkozás reményében. Amikor párhuzamot vonunk életünk s a példabeszéd között, és önmagunkat a tékozló fiú szerepébe helyezzük, milyen kedves és biztató érzést adhat számunkra az a tudat, hogy Isten örökké hazavár bennünket, bármilyen távolra is tévedett a szenvedélyek vezette gyarló léptünk.

Hatalmas vigaszt biztosít számunkra az atyai ház mindig nyitva álló ajtaja. Soha nem késő magunkba szállni, és beismerve hibáinkat – legyen az személyes vagy globálisan ható – elindulni a mennyei Atya felé, mert amint mi megtesszük az első lépést a megtérés felé, Ő azonnal elénk jön, hogy újból magához ölelhessen, és új ruhát, lehetőséget, életet adjon nekünk.

Kótonovics István
görögkatolikus áldozópap